Reginald Rose

TIZENKÉT DÜHÖS EMBER

(Bűnügyi dráma)

Az előadás Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij „12” című forgatókönyvének felhasználásával készült.

Fordította: Hamvai Kornél

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2009. január 31.



Szereposztás



Látvány: VERECKEI RITA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS


A darab

Egy fiút apagyilkossággal vádolnak. Egy zárt helységben tizenkét civilnek, az esküdteknek kell dönteniük arról, hogy a vádlott ártatlan-e, vagy sem. Az ügy látszólag sima: számtalan bizonyíték szól a fiú ellen. És mégis… Tizenkét ember, akik nem ismerik egymást, és feltehetően soha többé nem találkoznak az ő kezükben van egy ember sorsa, élete. Elítélnek egy ártatlan embert? Futni hagynak egy bűnözőt? Pártatlannak kell lenniük, de el tudják felejteni saját gondjaikat, félelmeiket, előítéleteiket?
Az izgalmas lélektani-bűnügyi játékból 1957-ben Sidney Lumet készített több Oscar-díjra jelölt nagysikerű filmet, Henry Fonda főszereplésével.



Galéria


Fotók: Karádi Zsolt



Videó




Kritikák

„MINDANNYIAN BENNE VAGYUNK”

Reginald Rose drámája a Krúdy Kamaraszínpadon

Igazi színházi előadás: felkavaró, megrendítő, gondolkodtatásra késztető. Katartikus. Olyan, amely úgy adagolja a komikus elemeket, hogy közben nem felejteti: életről és halálról van szó. S miközben feltárulnak egy apagyilkosság szálai, aközben lelepleződnek a tettes bűnösségéről dönteni hivatottak. Lelepleződik az a világ, amelyben bűn, előítélet, agresszió, szorongás gyötri az embereket.

Reginald Rose rendkívül népszerű, ( jelenleg is több társulat által játszott) darabja bűnügyi dráma: benne tizenkét esküdtnek kell döntenie arról, hogy bűnösnek tartja-e az apagyilkossággal vádolt tizenhat éves fiút. A nyíregyházi produkció nem egyszerűen az amerikai szerző eredetileg 1954-ben tévéjátéknak írott, s később számos sikeres feldolgozást megért munkájának színrevitele. Az alkotók (rendező: Koltai M. Gábor, dramaturg: Sediánszky Nóra) a dráma Hamvai Kornél-féle fordításának, illetve Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alexandr Novotockij „12” című forgatókönyvének felhasználásával alakították ki az előadás szövegét. (Az ötletet nyilván az adta, - miképpen a műsorfüzetben olvasható –, hogy 2007-ben Mihalkov, a kitűnő orosz rendező elkészítette a Reginald Rose-történet Oroszországban játszódó filmváltozatát.) A Móricz Zsigmond Színház premierje azonban ennél is tovább megy: megtartva az alapmű szerkezetét, figurákat nem is New York-i, nem is orosz, hanem valamiféle közép-kelet-európai, (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térbe helyezi. (Ezt hatásosan fejezi ki Vereckei Rita lerobbant környezetet, a „művház” egyik termét, mindennapi, koszlott székekből-asztalokból-kávé-automatából összerótt környezetét imitáló „látványterve”. ) A dialógusok-monológok mai kerserveinket, kínlódásainkat, félelmeinket, botrányainkat, álmainkat és rettegéseinket közvetítik; azt a tébolyt, amelyben (ahogy a tanárból lett temetőigazgató mondja): „Mindannyian benne vagyunk”.

Igen, mindannyian. Koltai M.Gábor rendezése talán éppen ezért olyan hatásos. Mert mi vagyunk az esküdtek, azok összes felszínes biztonságával, a külvilág felé mutatott keménységével, ugyanakkor aggodalmaival, depressziójával, bármikor összeomlani kész bizonytalanságaival. A Tizenkét dühös ember olyan határhelyzetet teremt, amelyben az esküdtekről lehull az álarc, s megmutatkozik a biztosnak látszó felszín alatt a gyötrelmes valóság. Az, hogy – miközben az elvárásoknak megfelelően dönteniük kell arról, életfogytiglani börtönre ítélnek-e egy kamaszt - a tendenciózus jogi-bizonyítási eljárás során elkövetett manipulációk áldozatai lesznek maguk is. Most pedig, itt, a lepukkant művelődési ház egyik szobájában, a Nyolcadik esküdt (Horváth László Attila) kezdeményezésére aprólékosan újra végigvizsgálják a bizonyítékokat és a terhelő vallomásokat. A mű lényege nem az, hogy mi, nézők végül össze tudjuk-e rakni a vita tárgyát képező gyilkosság motívumait, hanem az, hogy lelepleződjenek az alakok döntéseit befolyásoló előítéletek, emberi gyöngeségek, tények és féligazságok. A modellszerű előadás nem ítélkezik: azt meghagyja a publikumnak. Arra késztet, hogy nézzünk szembe magunkkal, elfogultságainkkal. A tizenkét esküdt a társadalom legkülönfélébb rétegeiből jött, van köztük bróker, munkás, kereskedelmi televíziós, sebész, hajdani tanár, vállalkozó, stb. Magukkal hozzák nézeteiket, tapasztalataikat, élményeiket, az idegenséggel, a bevándorlókkal, a nemzetiségi-vallási mássággal szemben tanúsított intoleranciájukat. A bűn és bűnhődés, bűn és büntetés szituációja azonban állásfoglalásra készteti őket; közben fölveti azt a kérdést is: megalapozottan döntünk-e élet és halál kérdésében? S egyáltalán: azok az emberek, akik maguk is hordozzák saját levehetetlen, súlyos keresztjeiket, s többségükben maguk is áldozatok, az őket övező világ kreatúrái és áldozatai, dönthetnek-e objektíven másokról? A darab ily módon olyan etikai-filozófiai kérdésekkel is szembesít, amelyeknek megválaszolása lényegesen túlmutat a színház keretein.

Koltai M.Gábor rendezése arányosan él a feszültségteremtés és a komikum adta lehetőségek kiaknázásának eszközével. (Az első részben a Hatodik esküdt (Gyuris Tibor) ötletes magánszámát azonban rövidíthette volna.) A műben szinte valamennyi szereplőnek van egy-egy nagyjelenete: ezekben bontakoznak ki a véleményüket megalapozó-befolyásoló személyes meghatározottságok. Bűnügyi játékról lévén szó, nem áruljuk el, bűnösség és ártatlanság kérdésében az esküdtek végül milyen döntést hoznak. Pusztán jelezzük: a világ, s benne a megalkuvásokkal-megalázottságokkal terhes kelet-európai létezés korántsem egyértelmű.

A Tizenkét dühös emberben nincs főszereplő: mindeni egyformán fontos. A központi figura mégis a Harmadik esküdt: Puskás Tivadar sokoldalú, kidolgozott megjelenítése megérteti velünk az alak viselkedésének mélyében rejlő személyiségdrámát. A többiekről is csak az elismerés hangján lehet szólni: katartikus volt Gáspár Tibor és Avass Attila, szellemes és művelt Fazekas István valamint Pásztor Pál, erőteljes és szilaj Tóth Károly, intellektuális és szerelmes Illyés Ákos, szerény és lelkes Balogh Gábor. Jól egészítette ki a csapatot a focikedvelő, vagány Olt Tamás, a szenvedélyes Petneházy Attila, a túlbuzgó munkást alakító Gyuris Tibor, s a szenvtelen „gestanyó”, Horváth Réka. Az egész história organizátorát, a humanista Nyolcadik esküdtet árnyaltan formálta meg Horváth László Attila.

A Krúdy Kamarában látott, drámai feszültségekkel terhes bemutató igazi színház. Aktuális, megrendítő, gondolkodásra késztető. Katartikus.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



TIZENKÉT DÜHÖS MAGYAR A SZÍNPADON

Akik megnézik, évekig magukkal viszik majd a megrendülés, a töprengés élményét és felelősségét.

Nyíregyháza – Egy pár évvel ezelőtt készült szociológiai felmérés szerint a magyar felnőtt korú lakosság negyvenöt százaléka funkcionális analfabéta. Azaz: tud írni és olvasni, de azt már alig érti, amit olvas. Érdemes végiggondolni, ez a negyvenöt százalék hogyan hozza meg az élet kisebb-nagyobb döntéseit?

A helyzet azóta tovább romlott, hiszen az úgynevezett Pisa-jelentés a középiskolai korosztály magyar diákjainak a teljesítményét rosszra minősítette. Többek között ezért kellett bevezetni a szövegértés vizsgálatát is az érettségi vizsgákon. Az eredmény alig lett jobb, inkább szélesedik a probléma, mert az általános iskolások között is egyre többen vannak, akik a szöveg megnemértésének nehézségével küszködnek. Annak, hogy ennek a képességnek a hiányával, milyen helyzetbe kerülnek az emberek, itt nincs lehetőség foglalkozni. Mindenesetre drámai következmények várhatók. Ennyi bevezető után foglalkozzunk inkább a Móricz Zsigmond Színház legújabb bemutatójával. Sidney Lumet filmadaptációja nyomán vált világhírűvé a Tizenkét dühös ember.

A Krúdy Kamaraszínház téglap alakú terében mindent el lehetett játszani: az esküdtek nem kényszerültek egy asztal köré, ha szükségét érezték önmaguk magányába is bújhattak, anélkül, hogy erről a többiek tudomást vettek volna. Az amerikai jogrend egyik sajátja, az esküdtek „alkalmazása” a bírósági eljárásban. Ennek számos buktatója van, hiszen laikusoknak kell élet-halál kérdésében dönteniük. A tizenkét esküdt egy apagyilkossággal vádolt fiúról vitatkozik több órán át. Az ügy egyszerűnek látszik, tanúk is vannak, az eszközt is megtalálták, amellyel a fiú apját megölték. A fiú tagad. A tanácskozó terembe nevetgélve bevonuló esküdtek számára negyed órás ügy az egész, s mindenki mehet haza: az asszonyhoz, meccset nézni, Tizenkét dühös ember, akiknek az életében keserűségek, elégedetlenségek hevítik a napokat. Ki-ki reménytelennek, sikertelennek, zsákutcásnak érzi a maga életét, még akkor is, ha a modor, az elegáns öltöny mögé bújik.

A harmadik esküdt – Puskás Tivadar – az első pillanattól kezdve sisteregve gyűlöli a fiút, gyilkosnak tartja. Ő az, aki a szavazások során a legutolsóként mondja ki: nem bűnös. Nem az apagyilkossággal vádolt fiúra gondol, hanem a maga fiára, aki kezet emelt rá, s elhagyta. Az iránta való személyes haragja, gyűlölete parázslik benne, bugyog a lelkében.

Az első szavazás 11:1-es eredményt hoz. Kiderül, hogy mégsem lehet hamar hazamenni, a beteg gyerekhez, az asszonyhoz, Júliához a repülőtérre. A nyolcadik esküdt – Horváth László Attila – nem szavazata megindítja a közös gondolkodást. Szabad-e döntenünk egy ember sorsáról úgy, hogy nem adjuk meg magunknak a kételkedés, a töprengés jogát. Lehet-e dühből dönteni? Dönthet-e egy ország jövőjéről negyvenöt százalék funkcionális analfabéta, akiben izzik a gyűlölet, s nem is akarja végiggondolni, amit lát, hall vagy olvas? A Tizenkét dühös ember Mihalkov orosz filmrendező nyomvonalán halad, s ehhez Sediánszky Nóra dramaturg és Koltai M. Gábor rendező még hozzátesz egy kis magyar „couleur locale”-t, s ettől valóban kelet-európai lesz a történet, s nem amerikai. Sok-sok keserűég szorul ebbe a történetbe. Jellemző módon az első részben a közönség jóízű nevetéssel kísér egy-egy jelenetet, a második részben ez egyre ritkább. Mindenki megérti, hogy olyan döntési pályák ismerete hiányzik a magyar társadalomból is, amelyek miatt igazából szégyellnünk kellene magunkat. Kitűnő alakításokat láthattunk. Nem is igazán jó szó az alakítás, mert valóságos emberi sorsok jelentek meg előttünk: a kívülálló értelmiségi, aki a gondolkodásra apellál (Fazekas István), a fanyar élettapasztalatokkal rendelkező haknizó színész (Petneházy Attila), az egyszerű, becsületes gondolkodású metróvezető (Gyuris Tibor) és a többiek: Balogh Gábor, Pásztor Pál, Tóth Károly, Olt Tamás, Gáspár Tibor, Illyés Ákos, Avass Attila. Talán még senki se fejtette meg a Tizenkét dühös ember sikerének a titkát. Én sem fogom. Csak arra emlékszem, hogy amikor először láttam S. Lumet filmjét, akkor alig tudtam felállni a székről. Pedig akkor jobban érdekeltek a lányok, mint tizenkét vitatkozó ember dühe. Úgy gondolom, hogy a Tizenkét dühös ember a Móricz Zsigmond Színház egyik legjobb teljesítménye, s akik megnézik, bizonyára évekig magukkal viszik majd a megrendülés, a töprengés élményét és felelősségét.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország



ELEMI IGÉNY

Koltai M. Gábor átemelte a maga idejéből és teréből Reginald Rose művét, a mi valóságunkhoz közelebbi közegbe, az általános érvényűt helyi érvényűre váltva - Bujdos Attila írása a nyíregyházi Tizenkét dühös ember című előadásról.

Látjuk elmenőben a névtelen esküdteket, a kijárat üvegfalán túl toporognak: tétova a búcsújuk. Anonim és bensőséges pillanatok: a munkájukat elvégezték, nincsenek többé összezárva, semmilyen értelemben: kiléptek a közös térből és a közös felelősségből, semmi dolguk a másikkal, de mégis nehéz kiszakadniuk a darabbeli helyzetükből. Túl sokat tudnak - közük lett egymáshoz. Nemcsak annak, a számunkra láthatatlan embernek a sorsa köti össze őket, akiről döntöttek, de még inkább a jellem és a viselkedés saját magukról és a többiekről való lényegi tudása, ennek visszavonhatatlansága, a feltárulkozás gyakorta rossz érzése, a „milyennek mutatkoztam”/”milyennek látnak” eldönthetetlensége és pőre bizonytalansága.

Reginald Rose színpadi műve - amely beengedte őket a nézői életünkbe - abból az elemi emberi igényből táplálkozik, hogy a jognak az igazságot kell szolgálnia. Rögzíti, és egyben bizonyítja a mítoszt: a szerző társadalma képes ennek az elvárásnak megfelelő, igazságot szolgáltatni és tévedéseket korrigálni képes ítélkezési gyakorlatot működtetni – lám, a laikus bíráskodás nélkül nem derült volna fény a nyomozás hibáira, ártatlanul fosztanák meg a szabadságától az apagyilkossággal alighanem igaztalanul vádolt fiút.

Az igazság tehát nemcsak általában és objektíven létező, körülírása nem pusztán elméleti probléma, de az igazság megnevezése gyakorlati és szubjektív, amennyiben az azt elbírálni hivatottak ítélete rögzíti.

Reginald Rose bűnügyből kibomló történetében tétje is lesz a közös ítéletnek: annak a fiúnak a sorsa, aki fölött ítéletet mondanak. Így Rose darabja példabeszéd az ítélkezők felelősségéről is, és arról, hogy az igazság törékeny, kiszolgáltatott. A kimondásáig vezető úton az embereknek szembe kell nézniük elfogultságokkal, kényszerekkel, oda nem illő szándékokkal, és végül tudniuk kell, hogy bármely tett megítélésében csak a tényekre szabad hagyatkozniuk.

Reginald Rose mondandója bárhol érthető és nyilvánvaló lenne, ahol a mindennapi kultúra része a következményekkel járó ítéletalkotás. De Koltai M. Gábor átemelte a maga idejéből és teréből Reginald Rose művét, a mi valóságunkhoz közelebbi közegbe, az általános érvényűt helyi érvényűre váltva, vállalva a kockázatokat: a fikció és a mindennapi tapasztalat által ellenőrizhető gyakorlat, az őszinteség és a didaktikusság határán kénytelen egyensúlyozni. Amiért vállalható a kockázat: az előadásból azonosítható világos rendezői társadalomkép - a rendszerváltoztatás a térség államaiban nem szüntette meg, hanem csak felszínre hozta, és mára többnyire kezelhetetlenné tette a tárgyszerűséget maguk alá gyűrő indulatokat, a türelmetlenséget. A beszéd és a gondolkodás sem az okok feltárását, sem a jelenségek megnevezését, sem a megoldás keresését nem szolgálja. Ennek tarthatatlanságát teszi átélhető élménnyé a Koltai M. Gábor rendezte előadás, sokféle azonosulás és sokféle ráismerés lehetőségét adva.

Ebben a színpadi valóságban semmi sem normális: az esküdtek nem a bíróságon tanácskoznak, mert az ügymenetet bombariadó zilálja szét. A tárgyalás elhasznált, enyészetbe hajló tere (látvány: Vereckei Rita) bármi lehetne, óvodától menzáig, magán viseli az átmenetiség alaktalanságának jegyeit - mint szinte a legtöbb dolog a funkciót veszített, új feladatot kereső valóságban: egyértelműen nem azonosítható. Tökéletes háttér a groteszk hangulatokhoz, védőszín a villanásnyi kelet-európai esküdtkaraktereknek: a szabadulni akaróknak, a sodródóknak, a megúszóknak, a hirtelen döntőknek, a kitartónak, és a köpönyegforgatónak – belesimulnak, otthonos a létezésük.

Petneházy Attila talajt veszett, jobb napokat látott önironikus hakniszínészt formál, Balogh Gábor csendes, önmagában hinni képtelen esküdtet. Pásztor Pál félelmetesen hideg, elszánt akár a fiatal pártkatonák, a jövő emberei. Tóth Károly az asszimiláció embere, valódi, megtagadhatatlan és ettől függetlenül is vállalt múlttal. Gyuris Tibor komikusnak mutatja, hogy az élet egyszerű példáit bármely helyzetre alkalmazni képes. Avass Attila a kapcsolatait jól használó, a véleményalkotást kerülő, könnyen befolyásolhatónak láttatja saját esküdtfiguráját. Olt Tamás cinikus, befelé élő, kevés célt tételező, Illyés Ákos az érvényesülés mélységeiből szexistaként felbukkanó férfi. Fazekas István sorstörténetében a szégyenlős csendesség és a következetesség konoksága a hangsúlyos, Gáspár Tibor a saját igazát tudatos gonoszsággal is bizonyító ördögi vonásokat hordozza.

Puskás Tivadar gyűlölete mély és tagolatlan, szülői kudarcának elviselhetetlen érzése felülírja az ész érveit. Horváth László Attila kitartó, alapos, az ellenkezés, vagy a másként gondolkodás (egyáltalán: a gondolkodás) a pozíciója. Ez a pozíció az a biztos pont, amelyből mindenki más véleményét meg kell fordítania.

Bujdos Attila
boon.hu



Reginald Rose: Tizenkét Dühös Ember
rendezte: Koltai M. Gábor, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2009. január 31.

Egyre többen gondolják úgy, hogy ha igazi művészi élményt adó színházat akarnak látni, akkor fölülnek a vonatra és Nyíregyházáig utaznak. Az kétségtelen tény, hogy az idei évadban harmadik ciklusát megkezdő Tasnádi Csaba irányításával magas színvonalú színházi műhely működik a szabolcsi megyeszékhelyen. A Móricz Zsigmond Színház társulata számos elismerést, szakmai és közönség díjat bezsebelt már különféle megmérettetések alkalmával, és sok más jelentős kezdeményezésen túl hozzájuk kötődik az egyik legnépszerűbb országos méretű seregszemle is, az évről évre megrendezésre kerülő Vidor fesztivál. Januári kisszínpados bemutatójuk Reginald Rose jól bejáratott bűnügyi drámája Koltai M. Gábor rendezésében, a Tizenkét dühös ember, amely a „jólbejáratottság” mellett bővelkedik szakmai kihívásokban és kiaknázásra váró színészi lehetőségekben. Még mielőtt belekezdek az aprólékos jellemzésbe, le kell szögeznem, hogy az alkotók, a játszók mindegyikének sikerült kiaknáznia ezeket a bizonyos lehetőségeket. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném vastag felkiáltójelek hosszú sorával, de ha egyszer örömet okoz sorra venni a látottakat!

Zseniális ötlet bombariadó miatt egy gyermekrajzokkal díszített napközi terébe helyezni a bírósági eljárás szereplőit, hogy a műanyagtrombita nyomkodásával, a társas és kirakós játékok időnkénti összerakosgatásával (sőt a hetedik esküdt még egyszer teker is a szobabiciklin lazításként) oldani lehessen a darab során végig uralkodó feszültséget. Hogy ne felejtsük el, hol is vagyunk valójában, a szoba függönyeit már az elején széthúzzák a szereplők, a börtön udvara a hatalmas falat övező szögesdróttal valósághű környezetet idéz elénk. Az eredeti művet a nyíregyházi alkotók nemcsak a látvány vonatkozásába változtatták meg, egy új fordítás (Hamvai Kornélé) és egy orosz filmforgatókönyv szolgáltatott alapot a szövegkönyvhöz. Így ez az előadás valamiféle „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térbe” kerül (idézet a színház honlapjáról), azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel is erősítsék bennünk, nézőkben a tényt, hogy az esküdtek mi magunk vagyunk. Talán ennek a felismerése döbbent rá mindannyiunkat emberi voltunkra, képességeinkre, korlátainkra, jogainkra. Ettől olyan felkavaró és elgondolkodtató mű ez. Tizenkét esküdtnek kell döntést hoznia arról, hogy bűnösnek találnak-e egy apagyilkossággal vádolt fiút, dönteniük egy ember sorsáról, függetleníteniük magukat a létező előítéleteiktől, saját életüktől, a világ egyértelmű gonoszságától.

Két kimagasló szereplője, aktív előremozdítója a cselekménynek a nyolcadik és a harmadik esküdt. Az előbbit a friss Jászai Mari-díjas Horváth László Attila, az utóbbit a szinte mindig „nézőbarát” szerepet játszó Puskás Tivadar alakítja kiválóan. Ha Horváth László Attilát ezen egy szerepe alapján terjesztették volna föl a szakmai elismerésre, vélhetően akkor is részesült volna benne. Színészi kifejezőereje határtalan, minden szituációban képes megtalálni a megfelelő hangot, és annak intenzitását, ezerféle módon képes meggyőzni a még bizonytalan esküdteket az igazáról. Az az érzés támad a nézőben, hogy nemcsak szerepe szerint élvezi a meggyőzés folyamatának minden másodpercét. Az ő alakja azért tekinthető kulcsfigurának, mert ő az egyetlen, aki a történet elején higgadt gondolkodásra képes, a későbbiekben pedig intellektuális „mozgatórugó”-ként gondolkodásra ösztönöz. Ellenpontja, a legdühösebb, mindig negatív gondolkodású, az igazához már-már a végtelenségig makacsul ragaszkodó Puskás Tivadar: „a vádlott bűnös”. Körülbelül a cselekmény kétharmadán túl lepleződik le ellenállásának valódi oka, – ő maga is személyes ellentétben áll a saját fiával, aki semmibe veszi apai jogait, sőt kezet is emelt rá. Ezt megelőzi két megismételt színészileg jól kidolgozott kirohanás, asztalborogatás, dühroham az elfogadhatatlannak tűnő egyhangú vélemény ellen. Lelki tusája, majd az abból kifejlődő metamorfózis a legmegrendítőbb élmény, nem véletlenül végződik a darab az ő szinte sírásba torkolló magánjelenetével. Puskás végig jól árnyalja szerepének különféle színeit a váratlan indulatkitörésektől a férfikönnyekig. Belső konfliktusai megrendítő erővel törnek felszínre.

Mintha egy életről-halálról szóló valóságshow-ban lennénk. Kialakulnak a csoporton belüli erővonalak. Lesznek vezéregyéniségek, akik irányítani akarják a többieket (ők vannak többen), és lesznek, akik csak akkor szólnak, ha lényeges elemmel gazdagíthatják a gyilkosság rekonstrukcióját, mint például az önmaga véleményében is bizonytalan, halk szavú második esküdt Balogh Gábor, vagy akár az ellentétének is tekinthető, véleményéhez mindig kitartóan ragaszkodó, nehezen megingatható, öntudatos üzletember, a negyedik esküdtet alakító Pásztor Pál. Átmentet képez a két tábor között az életéből elgondolkodtató, tipikus példát hozó kilencedik esküdt, Fazekas István, játékára a bölcsességből fakadó nyugodtság jellemző. A szereplő jelleméből csak annyit ábrázol, amennyi épp szükséges.

A valóság-játékban a cselekvésnél nagyobb súlya lesz a mondatoknak, azok fölött pedig már csak a lélektani sakkjátszmák uralkodnak. A bezártság, maga az alapszituáció már az elején feszültséget generál, amelynek következtében az esküdtek nemcsak az álarcaiktól szabadulnak, hanem ennél is tovább jutnak, valójában elvesztik emberarcukat. A kontroll megteremtése az elsődleges feladatuk. Ebből a szempontból fontos, hogy eltérő társadalmi rétegekből érkeztek, hogy kinek-kinek melyik más és más döntő pillanatban változik meg a véleménye a fiú bűnösségéről. A harmadik és nyolcadik esküdtön kívül szinte majdnem minden szereplőnek jut egy kisebb-nagyobb magánbeszéd, kiugró jelentőségű monológ, egy jelenetnyi párbeszéd, amelyből fény derül életük részleteire, értékrendjükre. A tizenegyedik esküdtet játszó Illyés Ákos, a tanárból lett temetkezési vállalkozó, egy dramaturgiailag fontos dühöngés megformálójává lesz, amivel a barátnője hiányát próbálja földolgozni. A színész él is ezzel a lehetőséggel, akkor hangos, amikor kell, akkor visszafogott, amikor kell, akkor tépi le magáról az ingét, amikor kell. Jelenete a komikum határait súrolja, a néző vérmérsékletére van bízva, nevet-e a kínszenvedésén, hogy már egyre nehezebben viseli a bezártságot a szebbik nem közelsége nélkül. A valódi humort a darabban a „Gest Anyó” szerepében újra és újra felbukkanó Horváth Réka jelenlétén kívül a hatodik és hetedik esküdt szövegei szolgáltatnak, beizzítva a feszültségoldó mechanizmusokat. A mindig legjobbkor közbeszólongató és jópofákat mondogató Olt Tamás jól hozza a focieredményen kívül minden iránt kevés érdeklődést mutató, rágógumizó bőrkabátos vagány figuráját. Gyuris Tibor pedig egy egész „magyarázom a bizonyítványom”-jellegű, valójában oda nem illő egyszemélyes kabarétréfát villant elénk, s vele a kinőtt mellényes, a mai jeles esemény tiszteletére ünneplőbe öltözött munkásember figuráját, aki megpróbál lépést tartani a többiek gondolatmentével, és mindent a maga kis élete felől kommentál. Magánszámáért jogosan jutalmazza a közönség nyíltszíni tapssal. Az első esküdt, Petneházy Attila egy érzékeny lelki rezdülésekkel teli, sokat látott színész megformálója. A játék elején ő fogja össze a még teljesen ismeretlen közösséget, ő szavaztatja őket, majd beleun a feladatába. Színészi játékára is az érzékenység, a finom elegancia a jellemző, nem játssza túl a szerepét. Tóth Károly is kiegyensúlyozott alakítást nyújt a darabban. Azt a bevándorlót formálja meg, aki foglalkozására nézve sebész, vagyis életeket ment egy hazájának tekintett országban. Előítéletek sokaságával kell szembenéznie, ennek ellenére öntudatosan vállalja múltját. A Gáspár Tibor és Avass Attila (tizedik és tizenkettedik esküdt) által szenvedélyesen megformált késes gyilkossági jelenet a befolyásolhatóság sokszínűségét tárja a néző elé, a tizedik esküdt által eljátszott szereplő (színház a színházban!) elvetemült hidegvérrel gyilkolna akár gyerekeket is, a meggyőzés érdekében. Avass a megfélemlítés előtt is könnyedén befolyásolható, elitréteghez tartozó családapa bőrébe bújik, érzelmei is eszerint formálódnak, Gáspárt erős érzelmi töltéssel átszőtt színészi habitusa segíti a sokszínűség ábrázolásában. A tanúvallomások és az összes bizonyíték mérlegelése, valamint a harmadik esküdt (Puskás Tivadar) megtörése, nyilvános kitárulkozása után végül megszületik az osztatlan ítélet, a szegénynegyedből származó tizenéves fiút megmentik a villamosszéktől.

A tizenkét dühös ember azért okoz sokadszorra is katartikus élményt, mert tükröt tart elénk, és segít az egyéni sorsokban önmagunkra ismerni. Segít átértelmezni olyan fogalmakat, mint bűn, igazság, döntésjog, előítélet. Választ keres olyan kérdésekre, hogy szabad-e meggondolás nélkül ítéletet mondani? Lehet-e elhallgatva a szőnyeg alá söpörni a lényeges mondatokat? Reginald Rose darabja felelős gondolkodásra tanít mindenkit. A darab sikerére a nyíregyházi társulat a garancia, akik a szerző eredeti elképzeléseivel azonosulva jól érzékelhetően hangsúlyozzák azokat a bizonyos lényeges mondatokat; a jelenlegi átdolgozás elképzeléseinek megfelelően pedig többletjelentést sugallnak a „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térben” élő nézőknek.

Hanti Krisztina

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi