Molnár Ferenc

A PÁL UTCAI FIÚK

(Hétköznapi hősköltemény)

Zene: Silló István

Rendező: TASNÁDI CSABA

Bemutató: 2009. január 24.



Szereposztás


Továbbá
GÁNCSOS KÁRMEN, ILLÉS GRÉTA ZSUZSANNA, JOÓ KATALIN, KÁPOSZNYÁK VIKTÓRIA, KOZÁRI ESZTER, LAKATOS KITTI, SOMOGYI NIKOLETT , SZAKÁLY VIKTÓRIA, VERESS BRIGITTA, HAJDUNÉ VIRÁG KRISZTA, KEMÉNY CSABÁNÉ, PATLÁNÉ SIMON ÁGNES, HEGYMEGI MÁTÉ, KAMENICZKY LÁSZLÓ, KERTÉSZ ZSOLT, KOVÁCS PÉTER, LENGYEL JÁNOS, VÁMOSI GERGELY, VÁMOSI MÁTÉ


Díszlet: SZÉKELY LÁSZLÓ
Jelmez: A JELMEZEK SCHÄFFER JUDIT TERVEI ALAPJÁN VÉBER TÍMEA ÉS ZSIGMOND ÉVA SEGÍTSÉGÉVEL KÉSZÜLTEK.
Dramaturg: UNGVÁRI TAMÁS
Mozgástervező: UNGER BÉLA
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Grund, gittegylet, einstand… olyan szavak, melyek több, mint száz éve nemcsak a magyar, de az egyetemes szókincs részei is; útjelzői, rejtjelkulcsai egy örök történetnek, mely bajtársiasságról, harcról, hűségről, szeretetről, árulásról szól, mely bárhol és bármikor megszülethetett volna, de mégis éppen itt, nálunk, a századfordulós Pesten kelt életre. A legnépszerűbb magyar regény (napjainkban is olvassák Olaszországtól Japánig) most ünnepelte századik születésnapját, de semmit sem veszített elevenségéből, frissességéből. Ott van mindenhol, ahol kell egy csapat; ahol néhány embert közösségé szervez egy cél, egy eszme, egy nyelv, egy érzés.



Galéria


Fotók: Karádi Zsolt, Nagy Erzsébet



Videó




Kritikák

PÉLDÁZAT A BARÁTSÁGRÓL ÉS AZ ÖNFELÁLDOZÁSRÓL

A Pál utcai fiúk a nagyszínpadon

Einstand, gittegylet, vörösingesek, grund: megannyi Molnár Ferenc-i fogalom. Aligha van olyan magyar ember, aki ne ismerné őket az általános iskolából. Most azonban élményszerűen elevenedik meg századfordulós diákvilág a Móricz Zsigmond Sínház színpadán: A Pál utcai fiúk az író 1907-ben született művének hatásos és különleges adaptációja.

Azzá teszi az a sajátos alkotói elképzelés, hogy mind a Pál utcaiakat, mind a vörösingeseket nők (illetve lányok) játsszák. Miként a műsorfüzet is utal rá: a színháztörténetben gyakran előfordult, hogy fiatal fiúkat, ifjú legényeket színésznők alakítottak. Nyíregyházán most Molnár valamennyi kamasz figurája női megfogalmazásban kerül a néző elé. Ez az ötlet azonban csak az első pillanatokban furcsa; később a színészi játék kidolgozottságának magas fokán már egyáltalán nem zavaró. Nem, mert a főszereplők odaadó játéka a hősök lelki gazdagságát, jellemének összetettségét a maga sokrétűségében képes ábrázolni. A Molnár-regényből készült darab (dramaturg: Ungvári Tamás) példázatos história, amely – jóllehet a XIX. század végén játszódik – kortalan. Olyan parabola, amelyben a küzdelem, a hősiesség, a barátság, az önfeláldozás, az elvhűség, árulás, az igazság, a hit, a megbánás gyermeki őszintesége két csapat ellentétes érdekérvényesítésének kereszttüzében manifesztálódik. A szabad labdázó helyért folytatott, véresen komoly, ártatlan áldozatot követelő „háború” igazi drámája azonban az, hogy a Pál utcaiak győzelmét követően már készülődik a területet magas épületekkel betelepíteni akaró józan felnőtt világ. Hasztalan volt a harc: a grundot nem lehet megmenteni. (Többek között ezt a komor jövőt, az arctalan egyen-bérházak tömbjeinek gyászos sziluettjeit formázó, fekete házfalakkal határolt teret láttatja a – „vasfüggönyt” is ebbe a koncepcióba belekomponáló – Székely László-díszletterv.)

Molnár Ferenc „hétköznapi hőskölteménye” Tasnádi Csaba mértéktartó, az eredeti mű tragikumát és humorát, szenvedélyeit és líráját egyszerre érvényre juttató rendezésében kerül a publikum elé. Az előadás – hűen a molnári megoldáshoz – Nemecseket állítja a középpontba, de úgy, hogy a többiek, Boka, Geréb, Csónakos Barabás, Weisz, Csele, Richter alakja se sikkadjon el. Kuthy Patrícia törékeny, tiszta, érzékeny, bajtársaiért (és a grundért) bármily áldozatra képes, gazdagon jellemzett Nemecsek-figurát teremt. Amikor nevét a többiek végig kisbetűvel írják, úgy érzi, személyiségétől, identitásától fosztották meg. Kuthy Patrícia a hőssé váló közlegény áldozatát éppolyan gazdagon láttatja, mint a lázasan vizionáló haldokló rémképeit. Molnár Mariann a Nemecseket gyámolító, ugyanakkor határozott, fegyelmezett és másoktól is fegyelmet követelő Boka, Frirdik Noémi az áruló, ám később tettét megbánó és jóvátenni igyekvő Geréb, Szalma Noémi a langaléta, füttyös Csónakos, Jenei Judit a lobbanékony Barabás, valamint Nagy Karina Kolnay, Éry-Kovács Zsanna Weisz, Cserjési Beatrix Richter, Munkácsi Anita Csele, Losonczi Katalin pedig a nagy ellenfél, a kemény, de igazságos Áts Feri szerepében volt meggyőző. Kisebb jelenéseiben ügyesen dolgozott Majoros Angéla, Bajusz Emőke, Marcsinák Anikó, Csontos Noémi, Bódi Beáta és Vámosi Judit. Jól egészítik ki a diáktörténet szereplőgárdáját a „felnőttek”: Bárány Frigyes, Nagyidai Gergő, Horváth Margit, Koblicska Kálmán, Fellinger Domokos, Tóth Zoltán László, Horváth Sebestyén Sándor.

A beszélő figurákon kívül még húsz statisztát mozgató, Schäffer Judit jelmezterveit Véber Tímea és Zsigmond Éva segítségével felhasználó, nagyigényű előadásba (zene: Silló István, mozgás: Unger Béla) Tasnádi Csaba a számos helyszínváltás-átdíszletezés miatt olykor humoros, olykor poétikus közjátékokat iktat be: részben ezek, részben az első fél óra szövegcentrikussága következtében úgy érezzük, a felütés dialógusaira ráfért volna némi rövidítés.

A Pál utcai fiúk – hála a rendkívül lelkes társulatnak – gyerekek és felnőttek számára egyaránt rétegezett művészi élmény. Amikor a premier végén, a sokadik visszatapsolás után, szemben ülünk a fekete bérházak körvonalait idéző térelválasztóval, nem pusztán Nemecseket gyászoljuk, hanem a fiatalságot, az áldozatkészséget, a grundot. Az eltűnt szabadságot.

Karádi Zsolt



HOL VANNAK A PÁL UTCAI FIÚK?

Tasnádi Csaba rendező különös szellemi izgalommal irányította a népes szereplőgárdát

Nyíregyháza – A kisfiam hadilábon állt az olvasással. Tíz éves volt, amikor nyáron kezébe adtam a Pál utcai fiúkat. Mégis srácokról szól a történet, hátha megjön a kedve. Egy ideig kínlódott, noszogatni kellett, aztán már magától is elővette a regényt, csak a végén csuklott el a hangja. Segítettünk neki, de néhány mondatnál tovább mi, felnőttek se bírtuk, összeszorult a torkunk, a hangok nem akartak bátran képződni. Ezért is lett emlékezetes számunkra Molnár Ferenc regénye. A Móricz Zsigmond Színház főpróbájának felnőtt közönsége mozdulatlanul, néma csendben kísérte figyelemmel az előadást. Pedig mindenki ismerhette a történetet, a végkifejlet sem lehetett ismeretlen. Mégis. Az sem volt zavaró annyira, hogy a fiúkat lányok játszották, hiszen ez is előfordult már a színháztörténetben. Igaz, kibukik a jelmez alól olykor-olykor egy-egy nőies mozdulat, bájos mosoly terül szét az arcon, nincs igazi fiúfrizura, s a mozgás is inkább lányos, mint fiús. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy elhisszük-e a lányoknak ezt a fiús történetet, ha egyáltalán fiús a történetet maga? Mert a cselekmény – hitem szerint – nem a grundról vagy a füvészkertről, a gittegyletről szól, hanem valami egészen másról. Valami olyasmiről, amit a Kiáltvány megfogalmaz: „Most mindenkinek talpon kell lenni! Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az egész területet elveszik tőlünk. Veszélyben a grund!” Hány kiáltvány fogalmazódott már meg nemzeti történelmünk során, s milyen kevés eredménnyel. A fiatalember Molnár Ferenc nem adta fel, s a mai olvasók, színházlátogatók egy része se adja fel, hogy minden körülmények között szükség van a hősiességre, a bátorságra, az erkölcsi nemességre. Az ellenfél tiszteletére. Mert az ellenfél nem ellenség, hanem másképpen gondolkodik, mint mi.

Keretbe!

Harc, hűség, barátság, árulás rund, gittegylet, einstand… olyan szavak, melyek több mint száz éve nemcsak a magyar, de az egyetemes szókincs részei is; útjelzői, rejtjelkulcsai egy örök történetnek, mely bajtársiasságról, harcról, hűségről, szeretetről, árulásról szól, mely bárhol és bármikor megszülethetett volna, de mégis éppen itt, nálunk, a századfordulós Pesten kelt életre. A legnépszerűbb magyar regény (napjainkban is olvassák Olaszországtól Japánig) most ünnepelte századik születésnapját, de semmit sem veszített elevenségéből, frissességéből. Ott van mindenhol, ahol kell egy csapat; ahol néhány embert közösségé szervez egy cél, egy eszme, egy nyelv, egy érzés.

Tasnádi Csaba különös szellemi izgalommal irányította a népes szereplőgárdát, amelyben eggyé kovácsolódott idős és fiatal, tapasztalt és tapasztalatlan. Sikerült megtalálnia a törékeny Kuthy Patríciát (Nemecsek), aki a szemünk előtt magasodik a többiek fölé. Sikeres választás volt Fridrik Noémi (Geréb), aki sajátos sorshelyzeteiben az arcjátékával is képes volt mindent elmondani önmagáról. Erősen drámai színeket mutatott meg a felnőttek közül Horváth Margit (Nemecsek anyja), míg a feszes, de érző lelkű Rácz tanár urat Bárány Frigyes formálta meg kiválóan. Székely László díszletében a Schäffer Judit tervei alapján Véber Tímea és Zsigmond Éva segítségével készült ruhák felidézték a Pál utcai fiúk világát. Hosszú a stáblista, a most meg nem említettek is hozzájárultak ahhoz, hogy élményszerű előadás jöjjön létre. A felnőtt nézőnek pedig bizonnyal eszébe jut: nem lenne méltatlan dolog, ha a társulat a Parlamentben bemutatná ezt az előadást, a képviselőknek pedig kötelező lenne megnézni. Hátha ismét eszükbe jutna, hogy mindnyájunknak van grundja, amelyért küzdenünk kell.

Nagy István Attila



TARGOWICA ÉS A GRUND

Koltai Tamás A Pál utcai fiúk két előadásáról

Valójában mégsem akkora a különbség, sőt a két fölfogás szemléletileg hasonló, mindkettő reflektált viszonyba kerül a művel, mindkettő tagadja az illúziószínházat, és mindkettő használ elidegenítő elemeket.

Látszólag nincs két előadás, amely távolabb esne egymástól, mint A Pál utcai fiúk Michal/ Zadara (varsói Kis Színház), illetve Tasnádi Csaba (nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház) rendezésében. Az utóbbi hagyományos, ódivatú regényadaptáció, amely¬ben egy régi konvenciónak megfelelően színésznők játszszák a gyerekszerepeket, az előbbi „posztmodern" színház, amelyben nem előadják a darabot (nincs is darab), hanem kommentálják, lábjegyzetelik, „dekonstruálják", és a szereplői középkorú vagy idősebb férfiak. Valójában mégsem akkora a különbség, sőt a két fölfogás szemléletileg hasonló, mindkettő reflektált viszonyba kerül a művel, mindkettő tagadja az illúziószínházat, és mindkettő használ elidegenítő elemeket. Tény, hogy másmilyeneket.

Nyíregyházán maga a régiszínház-rekonstrukció működik stilizációként, és teszi idézőjelbe a fölújított hagyományt: a nadrágszerepet. Az idézőjel nem ironikus, szó sincs karikatúráról vagy paródiáról. De pszeu¬dorealizmusról sem. Tasnádinál a színésznők nem akarják elhitetni, hogy azonosak a Pál utcai fiúkkal, inkább megmutatják, hogy milyenek voltak (a színházban), s erre a „szerepre" alkalmasabbak, mint a gyerekszínészek, mert a mai gyerekek (fiúk) habitusa, gesztuskészlete, szóhasználata lényegesen eltér attól, ahogy Molnár ábrázolta az akkori gyerekeket. A történetben van valami időszerűtlen - az „ellenség" kölcsönös tisztelete, a betyárbecsület, a gyengébb elleni erőszak megtorlása, az áruló megvetése, a vereség beismerése, a tévedések bevallása és így tovább -, aminek a mához szóló üzenetét egy másik, színházi anakronizmus, a színésznőkre ruházott gyerekszerep jobban tudja közvetíteni annál, mintha közvetlen azonosságot keresnénk a múlt és a jelen között. A női szubsztancia a maga líraiságával, érzelmességével fölidézi a távolból azt, ami elmúlt (a regény világát), hasonlóan ahhoz, amikor régi fényképeket nézegetünk. Az idejétmúlt színházi elemek is nosztalgikusan működnek (vagy anakronisztikusan, azoknak, akik sohasem láttak ilyet), például a díszletszerű díszlet, a házak árnyképe a horizonton, a forgószínpad, a Fűvészkert és a grund fahasábjai mint szembeötlő kulisszák, a homokgombócot helyettesítő rongylabdák vagy a jelenetváltozások közti színpadi mozgáspantomim: rend¬őr, zsonglőr, kifliárus, sétáló járókelők.

A tisztelet és az emlékezés jeleként a ruhák a néhai Schäffer Judit tervei alapján készültek, a díszlettervező Székely László is memorizál (nem biztos, hogy konkrét előadást idéz, de stiláris utalásként mindenképp visszatekint). Tasnádi Csaba rendezői eszközei, az átkötő zongorafutamok, a jelenetezés nyugodt ritmikai képletei (a mozgások épphogy elmozdítják a statikus helyzeteket) a retrospektív szemléletből eredeztethetők, de összességükben új stilizációhoz vezetnek. A színészi játék sokkal tárgyilagosabb, egyszerűbb, kevésbé melodramatikus, mint az eredeti minta szerint lennie kellene - ennyiben kötelezően érzékeli az eltelt időt -, és nem lép túl azon a határon, amelyet a nosztalgia kijelöl az irodalmi és színházi legenda újrahasznosítására.

A lengyeleket nem köti a legenda, ők szabadon gazdálkodnak a regény szimbólumrendszerével. Nekik a grund nem „valóság" - telek a Pál utca és a Mária utca sarkán, egy darab régi Pest, Molnár Ferenc -, hanem metafora, és főleg lehetőség az önreflexióra. A díszlet nem „ábrázol" - a színpadot horizontálisan lezáró léckerítés utal ugyan a helyszínre, a léceket a „harcban" kitépik és előredobálják -, színházban vagyunk, a színészek civilként viselkednek, jelenlétük laza és ritmustalan, magukról mesélnek, arról, hogy elveszik a színházukat, mint a Pál utcaiaktól a grundot. Gyanítható, hogy a vendégjátékba az otthoninál több elidegenítő elem került be, részint a kivetített fordítás miatt - amit egy szereplővé avatott magyar tolmács bevonásával időnként megdupláztak -, részint azoknak az improvizációknak a révén, amelyeket nyilván erre az alkalomra szántak. (Például a Keleti pályaudvaron működő egykori lengyel piacról.) Mindez nem borította föl az előadás dramaturgiáját, mivel az eredetileg is a negyedik fal lebontását tűzte ki célként. A színészek hol a nézőtéren, hol egy páholyszerű világítási fülkében tűntek föl, beszédbe elegyedtek velünk - legalábbis próbálkoztak, nem túl nagy sikerrel -, és a történet elmesélését folyamatosan összekötötték a saját személyes sorsukkal, illetve a lengyelségre történő utalásokkal. A grundszeretet finoman átjátszott a hazaszeretetbe, a Pál utcai zászlót a lengyel nemzeti színekkel helyettesítették - csak piros és fehér fonaluk volt, mondták -, és enyhe iróniába foglalták a lengyel nemzeti érzést. Például elmesélték, hogy a targowicai nemesi felkelésről készült festményen az egyik szereplő kitárja az ingét, és ha azóta a színpadon elhangzik, hogy „Targowica", a színész pedig megismétli az ikonikus gesztust, a közönség mindig tapsban tör ki. Ezt el is játszották, sőt a meghajláskor újra beidézték.

Közben azért sort kerítettek az eredeti történetre is, többé-kevésbé követték a látványosabb eseményeket, a lejtős színpad tetején, a léckerítés előtt volt például egy vízesblokk, amelyben Nemecsek többször elmerült, máskor pedig gumicsónakon közlekedtek benne. A szituációk nem akartak pszeudorealisták lenni, a szereplők életkora miatt ez amúgy is lehetetlen lett volna, s ezt azzal tetézték, hogy többen több szerepet játszottak, részben ugyanazok voltak a Pál utcaiak és a vörösingesek, sőt a tanárok is, továbbá Geréb apját ugyanaz a színész játszotta, aki Gerébet. A katonáskodásnak lett egy kis ironikus éle, a gittegyletnek úgyszintén, de nem azért, mert szándékosan ironizáltak, hanem mert a meglett férfiak megőrizték saját habitusukat, mindvégig kettős síkon, távolságtartással, önmagukat mintegy kívülről nézve játszottak, vagy inkább léteztek a színpadon. Ez másfajta létezés, mint amit a magyar színészet ismer, nálunk valószínűleg nem elégítené ki sem a művészeket, sem a közönséget, hiszen le kell mon¬dani az „alakításról", a technika csillogtatásáról, a trouvaille-okról, és egyfajta közvetlen, a fikciós áttételeket - „darabot", szerepeket, díszletet és főleg a közös illúzió konvencióját - kiiktató új megegyezést kell kialakítani egymás között. A varsóiakon kívül a Rimini Protokoll is ezt a színházi irányt erősítette a Tavaszi Fesztiválon. Ebből a fajtából erős hiány mutatkozik nálunk. Bár a magam részéről soha nem cserélném el egyiket sem azért a kivételes és totális színházi csodáért, amit - ugyanezen a fesztiválon - a Purca˘rete rendezte Lulu kínált.

Koltai Tamás
Színház


VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi