Ödön Von Horváth

KASIMIR ÉS KAROLINE

Fordította: Gáli József

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Bemutató: 2008. november 22.



Szereposztás


Továbbá
BAJUSZ EMŐKE, CSONTOS NOÉMI, HARSÁNYI ZOLTÁN, HEGYMEGI MÁTÉ, MAJOROS ANGÉLA, MARCSINÁK ANIKÓ, SOMOGYI NIKOLETT, VÁMOSI GERGELY, VÁMOSI JUDIT, VÁMOSI MÁTÉ


Látvány: FÜZÉR ANNI
Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA
Rendezőasszisztens: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Richard Wielly, a kormány egyik ambiciózus minisztere gáláns kalandra készül. Azt tervezi, hogy az ellenzék vezérszónokának titkárnőjével, a bájos Jane-nel tölt egy romantikus éjszakát az elegáns Westminster Hotelben. Ám hiába a gondos szervezés, Richard parlamenti titkárának, George Pigdennek odaadó gondoskodása, az éjszaka rosszul kezdődik. A lakosztályban találnak egy hullát, akivel a végzetesen rosszul működő ablak végzett. Richard kétségbeesetten próbálja megoldani a rendkívüli szituációt, segítségül hívja Pigdent, ezzel valóságos hazugságlavinát indítva el. Mindketten egyre jobban belebonyolódnak a kínos helyzetbe - a rossz lassan még rosszabbra fordul…
A sikerdarabból 1997-ben Kern András és Koltai Róbert főszereplésével készült nagysikerű filmváltozat.



Galéria



Videó




Kritikák

„MILYEN ORSZÁG EZ?”

Gondolkodtató kísérlet a Krúdy Kamaraszínpadon

Meghökkentő, durva, mulatságos, szókimondó, zavarba ejtő előadás. A Kasimir és Karoline úgy használja fel a csaknem nyolc évtizeddel ezelőtt keletkezett szöveget, hogy alapszituációját megtartva aktuális jelentéssel ruházza fel. A máról szól; látlelete komor, üzenete ironikus. Gondolkodásra késztet.

A német anyanyelvű, osztrák-magyar drámaíró, Ödön von Horvath (1901-1938) a nagy gazdasági világválság idején, 1931-ben fogalmazta meg volksstückjét, népszínművét, a Kasimir és Karolinét. Horvath – akinek legismertebb műve a Mesél a bécsi erdő - a felvonásokat képek laza láncolatával helyettesítette, létrehozva az epizóddrámát, amelyben Brechthez hasonlóan szerette volna aktivizálni közönséget.( A bécsi népszínház tradícióiból merítő író nagy szerepet juttatott a humor mellett a népdaloktól a slágerekig ívelő zenei hatásoknak is.) A nyíregyházi bemutató (rendező: Forgács Péter, dramaturg: Faragó Zsuzsa) Horvath darabját nyersanyagként kezeli. Megtartja a mű eredeti szituációját és történéseit, de amellett, hogy Forgács egyik korábbi rendezésének, Wedekind Lulujának részletét beemeli a játékba, a dialógusokat olykor az obszcenitásig durvítja. (A színpadi trágárságnak kétségtelenül lehet funkciója, jelen esetben azonban az öncélúság veszélyével jár, még akkor is, ha az ábrázolandó világhoz tartozik.)

Forgács Péter a dráma keletkezése és előadása idejének párhuzamait ragadja meg. A darab eredeti helyszíne a müncheni Oktoberfest. A világ egyik legnagyobb népünnepélyére összegyűltek között feltűnik az éppen most munkanélkülivé vált Kasimir és kedvese, Karoline. Az ő sorsuk fonódik össze a mulatozókéval, miközben kiderül: valamennyiük élete csőd, az állandó létbizonytalanság, a szegénység, a bűn, a nyomor, a züllés, a torz emberi viszonyok infernója. Mintha a díszlet (látványterv: Füzér Anni) is rájátszana a pokoli környezetre: a Krúdy Kamara fekete falai között felállított piros lelátó vért és gyászt asszociáltató jelentést hordoz. A tér is sugallja: Kasimir és Karoline kapcsolata, szerelme, kudarca élet és halál története. A játék-nézőtér és a valódi szembeállítása szintén jelentésképző: a két közönség egymást nézi; azaz mi, a publikum, szemlélve a szemközti vérszínű haláltáncot, a szereplők sorsában önmagunk drámáját látjuk.

A kényelmetlen kérdésekkel szembesítő premier annyiban követi Horvath technikáját, hogy meglehetősen sokféle zenei (és kulturálius) anyagot mozgósít; így aztán a valódi posztmodern látomásban a heavy metal és a rap mellett Karády Katalin, Som Lajos, Vámosi János és József Attila is helyet kap. A befogadást nehezíti az eredeti történetre rámintázódó, mai keserveinket, hazugságainkat, szorongásainkat, mindennapi rettegéseinket és csalódásainkat egyszerre kimondani akaró teljességigény: az erőteljes aktualizálás (s ennek egyben ironikus megkérdőjelezése) olykor az előadás tehertételének látszik.

A Móricz Zsigmond Színház új, huszonkilenc szereplőt mozgató produkciója hallatlanul fegyelmezett színészi munka eredménye. Olyan közös játék, amelyben minden gesztus, minden mondat egyaránt fontos. Forgács Péter kísérlete jól használja ki a Krúdy színpad adottságait: némely jelenetet a nézőtér fölött körbefutó technikai folyosón játszat. A fönt és lent, valamint a fények alkotó alkalmazása bizonyos filmszerű vágásokat generál, megmutatva ezáltal a jelenlévő alakok közül azokat, akikre éppen figyelnünk kell. A főhősök közül Széles Zitát mint Karolinét kell kiemelni: sokszínű, vibrálóan teljes nőalakot formál meg, aki éppúgy tud lenni boldogságra vágyó kisember és hódító asszony, mint érzékeny leány és erotikusan vonzó, olcsó némber. Rendkívül sokoldalú játékában az apró nüanszok és a gazdag érzelmi áradás egyaránt teret kap. Kedvese, Kasimir, Avass Attila közvetítésében a munkanélkülivé, ezért agresszívvé és tehetetlenné vált, féltékeny férfiú. Olt Tamás drabális, bárdolatlan, mosdatlan szájú Szemes Franzot állít elénk, aki folytonosan megalázza a hozzá képest törékeny, szép, érző és gondolkodó Ernát (Molnár Mariann). Horváth Sebestyén Sándor a kamaszos, ám mégiscsak számító gyermekkabát-osztályvezető, Dengyel Iván pedig az elnök-vezérigazgató szerepében meggyőző. Környezetük alakjai (Tóth Károly, Jenei Judit, Losonczi Katalin) egy-egy markánsan elrajzolt, voltaképpen szánalomra méltó emberi roncsot ábrázolnak. Pásztor Pál, Petneházy Attila, Koblicska Kálmán, Szalma Noémi, illetve Fellinger Domokos, Gerle Andea, Balogh Gábor, Kameniczky László, Kertész Zsolt, Kovács Péter egy-egy pillanatra nyilatkozik csak meg.

A maivá tett Kasimir és Karoline (amelyre megfontolandó lenne a korhatár jelzés kitétele) kegyetlen, érzelemmentes, olcsó erotikával vigasztalódó karneváli világot mutat. A „jelenlegi gazdasági helyzetben” azt állítja: a munkanélküliek ugyanolyan nyomorult lélekkel tengetik reménytelen életüket, mint a gazdagok. A jóság-gonoszság kérdésein naivan morfondírozó Erna mondja: „mi egy ember egy csillaghoz képest?” A szerelem és az erkölcsök szétzüllésének idejét láttató mű (az adott társadalmi diagnózis mellett kétellyel fogadható, didaktikus módon) Émile Coué önszuggeszciós életelvét kínálja: „Napról napra minden szempontból egyre jobban és jobban vagyok”. A nyitó és a záró képben a szereplők hosszan néznek az ég felé, a Göncölszekér, s az Orion felé. De profundis. Mintha onnan várnák a megváltást. A „Milyen ország ez?” indulatos kérdésre azonban onnan sincs felelet.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



EGYRE JOBB

Lelátón játszatja Kasimir és Karoline történetét Forgács Péter. A tribün különös hely, valós és szimbolikus: az együttlét terepe, de a konkrét és lényegi kapcsolat kényszere nélkül. A sokaság egytulajdonságú tömegnek, tehát egységes egésznek látszik, jóllehet magányos egyéneket sorol együvé sors, szenvedély, érdeklődés, alkalom. Akarat. Minden reakciójuk letagadhatatlanul: ők maguk. Sokfelől jöttek, sokféle végzet vár rájuk. Tudják, vagy sem: örökké kiválnak.

Mi az, ami látszik?

Közelről látjuk őket, a velük szemközti másik tribün, a nézőtér széksorairól – nem, mint amikor tükörbe néz valaki, hanem mint amikor másokat figyel, de közben saját maga jár a fejében: ráérez, vagy ráismer azonosságokra.

Forgács Péter úgy akarja, hogy ne pusztán a tér váljék jelképessé Ödön von Horváth alakjai és azok nézői között, de az időbeli távolság is: ha egyszer a színművet közel taszította a történelem a jelenhez, a rendező sem láthatott okot az általános fogalmazásra. A színpadon így a jelen nyelvét beszélik: a válság nyelvét - a válság a közös élmény, ez teszi átjárhatóvá Ödön von Horváth és a nézők világát.

A társadalmi rendszerek válsága leginkább csak azok következményeiből látszik: a válság elnyeli az erkölcsöt és elnyeli vele az egyént. Elnyeli a tisztánlátás képességét. Rossz a világ, rossz benne létezni. Hogy miért és hogyan, erről bár mindenki igazat mond, a saját érzéseinek igazságát, de a sok érzés sok igazsága nem áll össze egésszé, magává az Igazsággá: az ember a saját sorsára gondolva még saját magára nézve sem képes érvényes megállapításokat tenni. Baj van az emberrel és baj az érzéseivel: képtelen velük mit kezdeni. Az egymás pillantását kerülő, nem a saját sorsukhoz illően cselekvő, inkább a helyzetre, mint a valóban szükségszerűre figyelő emberek sokaságában Kasimir törvényszerűnek mondja a magányt - veszteséget mér magára veszteség után: ha munkanélküli, nem szeretheti őt Karoline. A fatalizmus logikája ez – az ilyen embert szenvtelennek képzelnénk - gondolkodónak, saját sorsával számot vetőnek és azzal leszámolónak - de Avass Attila Kasimirjából örökké előtör az önsajnálattal határos érzés. Saját maga ellen is lázad. Úgy tudja, ahogy teszi, de nem úgy akarja, ahogy tudja: elvágja magát az érzelmeitől, miközben úgy ragaszkodna hozzájuk, hogy belesápad. Széles Zita olyan Karoline, aki él az alkalommal. Nem az elűzetés téríti le az útjáról, nem az, hogy Kasimir „összekeveri az általános válságot a magánélettel” – ösztönös, és vinni akarja valamire: tartoznia kell valahová. A vágyában egybeolvad a feltörekvés és a kipróbálás akarása: milyen az, igazán és mással is nőnek lenni, milyen az, másnak lenni, máshol. Saját értékű nő, saját tévedéssel – eszköz, ha nem úgy szeretné is. Valódi távlatot veszít, így nem egyszerűen önámítás, de cinizmus, és az ő helyzetében komolyan vehetetlen Schürzinger tanítása: egyre jobb és jobb lesz minden – ez talán mégsem nézőpont kérdése, ez talán mégsem az akarat próbája.

Horváth Sebestyén Sándor egyébként sem az akarat bajnokának láttatja Schürzingert: az élet megkímélte a súlyos és felnőtt döntések próbáitól, csak olyasmiről kell lemondania, ami amúgy sem az övé, és ebben is megkerülő: ezt a döntést sem az erkölcs, hanem a gyakorlatiasság dimenzióiban hajlandó mérlegelni.

Molnár Mariann Ernája ellentéte Karoline alakjának és törekvéseinek – a nőiséggel kevésbé számoló és élő, érzelmeiben korlátozott, ragaszkodásában görcsös. Mint akit nem azért talált meg magának Szemes Franz, mert ő az ideálja, hanem mint aki akár öntudatlanul is igazolni akarja a férfi döntését: pont olyan, mint amilyennek képzelik.Szemes Franz – Olt Tamás megformálásában – a lényeg embere: azt tudja, amit fontosnak tart felszínen maradásról, nőkről – kevés és uralmat jellemző beszéddel rangsorol. Préseli a szót: az eszme másodlagos, a tett az érdekes – létező világlátás és magatartás az övé: tévutas, ha máshogyan is, mint a nem cselekvő Kasimiré.

Bujdos Attila
Észak-Magyarország



POLITIKA IDE, VÁLSÁG ODA

Abból, hogy Ödön von Horváth 1932-ben, a gazdasági világválság idején írta Kasimir és Karoline című színművét, nem következik, hogy 2008-ban, a gazdasági világválság idején el kell játszani. Még abból sem föltétlenül, hogy a darab kifejezetten a válságról szól. Arról, hogy a válság hogyan hat a kedélyre. Rosszul, természetesen. Ha az embert egyik napról a másikra elbocsátják az állásából, mint Kasimirt, az megüli a lelkét. Már nem tud olyan felhőtlenül sörözni a vurstliban, pláne felülni a hullámvasútra. A szerelmének sem tud annyira örülni, mert rögtön akad valaki, aki kijelenti, hogy ilyenkor a szerelem törvényszerűen alábbhagy. Karoline ezt határozottan cáfolja: „Ha a férfinak rosszul megy, egy valamirevaló asszony még inkább ragaszkodik hozzá." Filozofikusan is alátámasztja erkölcsi álláspontját: „Az általános válságot mindig külön kell választani a magánélettől." A tamáskodó nem ért egyet: „Véleményem szerint ez a két szféra veszedelmesen összefonódik." Ami tézisszerűen hangzik, és még mindig nem indokolja automatikusan a darab eljátszását, annak ellenére sem, hogy az aktualitásához nem fér kétség. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk a társadalmi válságjelenségek beférkőzését a mindennapokba, az emberi, baráti, családi kapcsolatokba - ezek megfertőződéséről már dokumentumfilm is készült -, nem beszélve ismeretlenek egymás iránti veszedelmes viszonyáról, amit bárki megtapasztalhat, ha kimegy az utcára, sorban áll a postán vagy villamosra száll. (A futballmeccseket végképp nem említem.) Ahhoz, hogy mindebből művészi igazság legyen, ennél mélyebben kell megérteni a nagyszerű Horváthot és a kisszerű magyar valóságot.

Úgy valahogy, ahogy Forgács Péter és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata. A rendező kézenfekvő metaforát talált a megsavanyodott hangulat, a csökött gyűlölködés, az áporodott magyar állapot megérzékítésére. A darabban az októberi (müncheni) sörfesztivál tolakodó tumultusa a történet színhelye, az előadásban egy bénult lelátó. A darabban a forgatag, az előadásban a töppedés a hétköznapi közeg. A darabban a háttérmulatság a romló kedély kontrasztja, az előadásban már elmulatták a kedélyt, az általános másnaposság merev, üres tekintetű, bamba impotenciája lett úrrá. A darab elején az akkortájt népszerűsége csúcsán levő, levegőben úszó Zeppelin-léghajót - az elérhetetlen szépség, könnyedség és finomság jelképét - bámulják a szereplők, az előadásban az „izét", aminek föltehetően hasonló a (dramaturgiai) funkciója, de nemcsak azért nem lehet megnevezni, mert a Zeppelin már nem aktuális, hanem azért sem, mert nincs utódja: csak a verbális drasztikummal leplezett áhítatos vágy létezik valami után, ami megfoghatatlan, csupán hiányként van jelen. A piros lelátó és a szivárványszínű tömeg - Füzér Anni fantáziadús, a térképzés és a ruhatervezés szimbolikus elemeltségét tekintve funkcionálisan az operaházi Fidelióra emlékeztető, de a stúdiótérben a részletek aprólékos kidolgozottságával is pompázó látványvilága - társadalmi keresztmetszet. Mindenki mindig jelen van, de a szereplők csak jelenlevők, nem résztvevők, nincs köztük kapcsolat, magukkal vannak elfoglalva, a levegőbe beszélnek (ha egymáshoz is), társas magányuk, kommunikációjuk merő önkielégítés (néha szó szerint), apátiájukból való ideiglenes fölébredésük, ültő helyükben összerázkódó vitustáncuk éppúgy kényszeres tevékenység, ahogy mozgásuk is a tribün aluljáróján át vagy a sorok között a piros székek fölborogatásával. Csak a Felszolgálónő - Szalma Noémi - járkál közöttük coca-colás tálcán cserélgetve (üresről üresre) a söröskorsókat és a kupicákat, utóbbiakat glédában fölsorakoztatva a delíriumos tekintetek elé a lelátó alján, a kerítésen. Van azért nagy büdös közös élmény is, dalba fojtott szentimentális mélabú, elhangzanak korunk emblematikus nótái, az „Open Stage Székelylend" kesergő mulatósa, az Aranka, szeretlek (a „nekem a lélek a fontos, nem a test, ezt örökre jegyezd meg" itt éppen aktuális mottójával), a Piramis lírai esengője, a Ha volna két életem (a Speert játszó Tóth Károly bőgi el megrendítő-bugyután), és még a Járom az utam slágere is a maga aszfalt-népszínjátékba illő önök kérték örökzöldjével, hogy teljes legyen a búsongó nemzeti karakter.

A Horváth-féle „torzszülöttek" viszont nem a megszokott vásári mutatványos-kriplik, hanem a cirkuszi manézsból Wedekind Lulujának Kikiáltója által előhívott holdkóros közszereplők, akik nem találják a szerepüket - a politikai és a spirituális élet reprezentánsai, állami és lelki pásztorok, nevesíthetők is, de ezt a feladatot minden néző maga végezze el -, csak bávatagon kóvályognak, amíg vissza nem terelik őket. „A cirkuszban nincs demokrácia", förmed rájuk a Kikiáltó. A kinti cirkusz kedvezményezettjei nem így gondolják. „Amíg az államtitkár mellett ott ül a portás, a bankigazgató mellett a zöldséges, a miniszter mellett a sofőr, addig én ezt a demokráciát csak dicsérni tudom", mondja az eredeti szöveget alig kiigazítva Rauch, a Rauch cég egyedüli tulajdonosa. És hozzáteszi: „Politika ide, válság oda, ezt itt semmi sem tudja tönkretenni." Pedig van itt még egy kis aktuálbetét. A stadion közönsége egy tömegverekedés után, amelynek horváthi szövege épp időszerű („Miért tört ki?" „Semmiért.") verbálisan is egymásnak esik, szidják az ügyvédeket, a rendőröket, a konzervatívokat, a liberálisokat, a cigányokat, a magyarokat és így tovább, a történet ismerős, mindennek valaki más az oka, a Közmunkásnak (Koblicska Kálmán) kell összetakarítania utánuk a szemetet. Tényleg nem tudja ezt itt semmi tönkretenni?

Avass Attila fásult, fád figuraként gubbaszt a helyén, sértettségében sért, megbántottságában bánt - Kasimirje a helyzetén felülemelkedni képtelen áldozat. Széles Zita mint Karoline az ellentéte, életerős, energikus, színes egyéniség, elveit föladva cselekszik, szinte „fölszabadítja" a válság, komolyan gondolja, hogy „magasabb társadalmi rangot akar", de a végén meg kell elégednie egy szívós kis törtetővel, Horváth Sebestyén Sándor eltökélten ügyeskedő Schürzingerével. Kasimirnak a Molnár Mariann játszotta szerény, elnyomott és megalázott Erna jut, aki azért marad facéran, mert Olt Tamás nagyhangú és kisbűnöző Szemes Franzát lekapcsolja a rendőrség. Dengyel Iván főhelyen terpeszkedő, magabiztos és tőkeerős Rauch tanácsosa is kibillen rendíthetetlennek vélt egyensúlyából, Tóth Károly fontoskodó Speer törvényszéki elnöke még hamarabb elárulja, hogy csak a pozíciójától valaki. A híresen demaszkírozó szerző összes szereplőjéről - sokan vannak egyszerre a színpadon - nagy gonddal, fokozatosan mossák le a sminket belülről a színészek, öröm látni az egyéniségekből összeadódó együttes erejét, és érezni a termékeny feszültséget, amelyet a kiüresedést ábrázoló alkotó gondolat a szerepek alakítóiban generál.

Az eredeti szellemében továbbgondolt és minimálisan továbbírt darab (dramaturg: Faragó Zsuzsa) kiváló matériaként szolgál a kortárs közéleti színháznak. A legjobb mai magyar drámaírók - Euripidész, Gorkij, Brecht, Jerofejev, Edward Bond és nagyritkán Shakespeare - mellé Nyíregyházán Ödön von Horváth is felcsatlakozik. Biztatnám őket a jövőre nézve. Legyenek még bátrabbak, írják meg még mélyrehatóbban a valóságot (és a válságot), nincs mit veszíteniük.

Koltai Tamás
Élet és Irodalom



TELI POHARAK

Forgács Péter nyíregyházi rendezése határozottan felerősíti Ödön von Horváth darabjának kortársi hangsúlyait.

Néznek, néznek az ég felé az Oktoberfest zsivajos, lármás ünnepének résztvevői, de nem köti le figyelmüket a zeppelin. Nemcsak sört csapolnak sokat, sorjáznak a röviditalok, szesz folyik a szájba, máshová is, hogy egyéb testnedvekről ne is beszéljünk. Forgács Péter nyíregyházi rendezése határozottan felerősíti Ödön von Horváth darabjának kortársi hangsúlyait. Bár a cselekményt és a szerkezetet érintetlenül hagyták, a rendező és a dramaturg, Faragó Zsuzsa alaposan átformálta a szöveget: nem szorítkoztak a szokásos húzásokra, hangsúlyáthelyezésekre és átcsoportosításokra, hanem igen sok vendégszöveget is beemeltek az előadásba. Ezek egy része irodalmi alapanyag, más részük saját betoldás, esetleg pusztán obszcén kiszólás. Beavatkozásaikat a játék igazolja; Forgács a lehető legszélesebb társadalmi környezetet hozza színre a gazdasági vezetőktől az utcaseprőn át az alkalmi kurvákig. Miközben a főbb szereplők karaktere legfeljebb módosul (általában egyszerűsödik, nyersebbé válik), addig a háttér, az alkoholmámoros közegben kavargó sokaság jelenléte sokkal hangsúlyosabb és fontosabb, mint a mű általam korábban látott előadásaiban.

Füzér Anni díszlete rikítóan piros (ami passzol a megjelenített forgataghoz), és éppúgy emelkedik, mint maga a nézőtér - vagyis tükörképszerűen képezi le azt. Ha úgy tetszik, magunkat látjuk pepitában vagy inkább csiricsáréban. A szintén Füzér Anni tervezte jelmezek mai szabásúak, ám jellegzetesen mai tárgyak, kellékek nem jelennek meg, vagy legalábbis nem kapnak hangsúlyt a színen: a mába helyezett történéseknek nem az aktualitása, hanem az érvényessége a fontos. Válság van, volt és lesz, lényegében majdnem mindegy, hogy a múlt század első feléről vagy napjainkról beszélünk - a különbség leg¬feljebb annyi, hogy mára megfogyatkoztak az illúzióink, ezért válik minden durvábbá, érdesebbé, erőszakosabbá, egyértelműbbé. Az előadás leghatásosabban ezt a lepusztulóban lévő, morális tartását mindinkább feladó, pohártól pohárig tántorgó közeget jeleníti meg. Forgács elismerésre méltó szakmai tudással mozgatja a nagy létszámú színészgárdát (a színlap huszonkilenc szereplőt számlál), a fellépők rendkívül pontosan, fegyelmezetten dolgoznak, az ensemble-játékból markánsan és jó ütemben válnak ki a szólók, duettek, tercettek, s még arra is marad rendezői figyelem, hogy mindenkinek jusson legalább egy-egy hatásos pillanat. Ezek egy része kifejezetten ötletes, változatosságot is hoz a játékba - ilyen például az a jelenet, melyben a történteket addig jobbára némán, csendes apátiában végigülő Közmunkásnak (Koblicska Kálmán) hirtelen nem valami szokványos szemetelés, hanem a főszereplők egy érzelmi kitörése következtében akad teendője, melyet szép lelkiismeretességgel el is végez.

Talán ilyen pillanatból hiányzik több ahhoz, hogy ne csak átgondoltnak, mondandóját tekintve érvényesnek és egyes jeleneteiben erőteljesnek, hanem egészében átütőnek, felkavarónak és/vagy élvezetesnek hasson az előadás. Merthogy azt az alapműre jellemző változatosságot, mely a morális nivellálódást és ennek szellemi, fizikai leképeződését érinti, Forgács mintha kevéssé kívánná követni. A Kasimir és Karoline szereplői csak szavalnak a válságról, a néző ennek erkölcsi következményeit látja. S a morális csőd fokozatai a szövegben jóval változatosabbak, ugyanakkor nyilvánvalóbbak, mint a színpadon. Az érzékiség zűrzavarában, az ital mámorában, a minden mindegy állapotában, vagyis abban a reménytelenül lecsúszott, önnön piszkában fuldokló világban, melyet az előadás érzékletesen megteremt, óhatatlanul elmosódnak az árnyalatok: nemigen mutatkozik különbség Karoline ösztönös és céltalan, illetve Schürzinger nagyon is tudatos és átgondolt perspektívavágya, Kasimir reflektálatlan, illetve Sze¬mes Franz reflektált semmittevése vagy akár Rauch és Speer egyformán aljas, de eltérő forrásból táplálkozó életfelfogása között. A kontrasztok (például Karoline függetlensége és Erna függősége között) ugyan nyilvánvalóbbak, de nem kapnak igazi hangsúlyt, mert a forgatag elnyeli ezeket is. Így aztán a színészi alakítások - ha részben eltérő eszközökkel is, de - egy irányban építkeznek. Külön-külön pontosan és többnyire hatásosan formált figurákat látunk ugyan - ilyen Széles Zita talán utolsó esélyét megragadni próbáló, érzelmileg senkihez nem kötődő Karolinéja, Avass Attila genetikailag vagy talán az alkoholtól eltompult, időnként ki-kitörő Kasimirja, Olt Tamás némán is erőteljes, lávaszerűen felfortyanó Szemes Franza, Molnár Mariann érzelmileg teljesen kiszolgáltatott, elázott, sodródó Ernája, Horváth Sebestyén Sándor önnön aljasságát észre sem vevő, egyszer talán tényleg főhadnaggyá avanzsáló Schür¬zingere, Dengyel Iván vadul kéjvágyó és hűvösen kegyetlen Rauchja, Tóth Károly kicsinyesen hiú, ostoba Speerje, vagy a csak egy-két jelenetben megvillanó szereplők közül Losonczi Katalin és Jenei Judit testüket áruba bocsátani próbáló lányalakjai, Szalma Noémi révedező Felszolgálónője és a már említett Koblicska Kálmán beszűkült figyelmű Közmunkása -, de a szerepformálások összessége meglehetősen egysíkúnak érződik. Sok a forte, kevés az árnyalat, az egyes kitörések, összecsapások, fel-felforró monológok a színészi eszközök terén túlságosan is közel állnak egymáshoz.

Ráadásul a rendezői megoldások inkább erősítik, mint oldják ezt a monotóniát. Az olyasfajta játékosan ironikus ötletekre, mint a Közmunkás szemétszedése, kevés példát találunk. A szándékos didaxisra, a valóság nyers, direkt tálalására, az áthallások lefordítására annál többet. A legfontosabb és legproblema¬tikusabb az a jelenet, amikor az események csúcs¬pontján csaknem valamennyi szereplő kiönti lelkét. Sorjáznak a kortársi keserűséget természetesen nem a horváthi szöveggel közvetítő rövid monológok. E kiemelten hangsúlyos, a fikciót másfajta fikcióvá átminősíteni próbáló jelenet legfőbb baja nem az, hogy - noha bántóan hamis hangok nem hallatszanak - itt azért egyértelműen érződik, ki színész a játszók közül, és ki nem az. Komolyabb problémát jelent, hogy a korábbi direkt megoldások miatt semmilyen kontraszthatás nem érvényesülhet; nincs mitől elemelkedni, nincs mit ütköztetni, nincs mit átminősíteni. S a gondok, a vágyak banalitásán sem lepődünk meg az addig látottak okán. Így a jelenet csak abban az értelemben csúcspont, hogy benne hosszabban, még prózaibban és még didaktikusabban fogalmazódik meg mindaz, amit már addig is láttunk.

Van egy másik fontos és akár szimbolikusan is értelmezhető képe az előadásnak, melyben a szereplők egy része röviditalok hosszú sorának gyürkőzik neki. Nem versenyt isznak, legfeljebb önnönmagukkal versenyeznek, határaikat próbálgatván. Valami ilyesmit csinál Forgács Péter is; telíti és lázasan üríti a poharakat, ritkán látható kedvvel és erővel. Kár, hogy a poharak - egyelőre - túlságosan hasonlítanak egymáshoz...

Urbán Balázs
Színház



AJAJ, A LIGETBEN

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline / Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, POSZT 2009 2009.06.05.

A jó színház mindig rólunk és nekünk szól. Hogy a látottak megértésében mennyire fontos a mi kis fonnyadt ’itt és most’-unk, azt egyfolytában tudatosítja a nézőben a nyíregyházi Kasimir és Karoline. Tanulság: most sem a tükröt kell szidni.

Kezdjük mindjárt a tükörrel: a nézőtér lépcsőzetesen emelkedő sorainak gondos óvatossággal megrajzolt tükörképe Füzér Anni telitalálat díszlete. Vörösre festett-pácolt, fából ácsolt sorok emelkednek velünk szemben, a színpad teljes szélességében, rajta mindenütt különböző évjáratú és dizájnú, hasonló színű székek elszórva, hátul mindkét oldalt a mélybe vezető ajtónyílás. (Színben, jellegben jól passzolnak a szintén Füzér Anni tervezte jellemfestő jelmezek, amik egyszerre maiak és tegnapiak, legalább annyira kül-, mint belvárosiak – egyszóval: elegánsan lepusztultak.) Elöl a színpadon derékig érő, semmi kis fémkorlát, alatta átbújhatna, aki akarna, de senki nem teszi (legalábbis jó ideig, később a közös, elválaszthatatlan létezés egy erőteljes képpel, a szinte teljes trupp mellénk-közénk vonulásával nyomatékot nyer). Ez az egész, nem erőlködve sugallt tükör-szimbolika – ahogy mi figyeljük őket, ahogy ők figyelnek minket, és hát igen, ahogy önnön rosszabbik (jobbik?) énjeinket figyeljük –, szóval ez másra is utal: olyan, mintha állatkertben vagy cirkuszban ülnénk.

Ezért is érkezik pontosan, és van a helyén a Wedekind Lulujából, a kikiáltótól vett idézet. (Nem ez az egyetlen: a Faragó Zsuzsa dramaturggal alaposan átgyúrt, izgalmas szövegváltozat egyfelől kort és hangulatot jel/lem/ző, válogatott trágárságokkal dúsult, másfelől a feltehetően a Forgács Péter rendező által összeszedett, bejátszott vagy élőben prezentált, sokstílusú zeneszámok is cinikusan kacsintanak ki.) Vissza a kikiáltóhoz: csupa jelmezbe bújt szörnyet, mutogatni és félni való kreatúrát látunk magunk előtt felvonulni, akik ugyan hivatalnoknak vagy politikusnak álcázzák magukat, de valójában (vagy épp ezért?) lélek és gondolat nélkül lézengő zombik csupán. A rögtönzött ’freak show’ bágyatag, kifejezéstelen tekintetű szereplői felismerhetők vagy legalábbis ismerősek a mi saját parlamenti állatkertünkből; és lám, ezek tudják a dolgukat, egy kis ostorsuhogtatás, majd elhangzik a bűvös, metszően igaz mondat (A cirkuszban nincs demokrácia!), és szépen ki is takarodnak a színről. Forgács Péter rendezése úgy aktuális, hogy nem aktualizál (miközben több elemében nagyon is, sokak számára tán zavaróan mondja el a véleményét éppen mirólunk). Nem (elsősorban) azért érdekes most az előadás, mert Ödön von Horváth a nagy gazdasági világválság kellős közepén írta a Kasimir és Karoline-t, és most nekünk is van egy szép nagy válságunk, ami lassan már a csapból is folyik – a válság létezését és a válságban létezést inkább tekintsük körülménynek, emberi adottságnak, aminek épp olyan nehéz az elejét, mint a végét megállapítani. Ehhez Horváthnak még az Oktoberfest infernális forgataga kellett, Forgács egyszerűen egy lelátóra ültette, s ott keringteti fáradhatatlanul huszonnyolc (!) szereplőjét. Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy itt a tömeg jelentősége jóval túlnő a megszokotton: az istenadta népnek vagy száz feje van, ami mind figyel és fülel, leskel és hallgatózik – mohó és cinikus, kiábrándult és kiábrándító banda, aminek tagjai magukban sokkal kevésbé érdekesek (most értékességüket ne is firtassuk), mint És akiknek a mozdulatlansága és a némasága is rendkívül beszédes tud lenni: a remekül kivitelezett, hosszan elnyújtott nyitó jelenetben például a soklelkes kompánia merőn bámul a magasba. Álmélkodó és hitetlenkedő bazdmegek hagyják el olykor a szájukat, de világos, hogy arra, amit látnak – és olyan jól csinálják, hogy mindjárt én is látom – már nincs is szavuk (és nemcsak azért, mert a még Horváthnál szereplő Zeppelin ma aligha okozna ekkora rémületet és már-már vallásos áhítatot). Az ő elsatnyult világukban a szépség ritka tünemény; annyira, hogy fogalmaik, de még érzékszerveik sem igen vannak hozzá: nem csoda, hogy amikor szembesülnek vele, köpni-nyelni nem tudnak.

A hősök nélküli világban keresve se találni igazodási pontot, modellt a szó semmilyen értelmében. Amilyen fáradt és sértődött, a folytonos világfájdalmával elfoglalt Kasimir (Avass Attila), a választottja, Karoline (Széles Zita) annyira kirobbanó és lehengerlő: a mindent ellepő válságból profitálni akar és tud is, de törtetése nem előre kitervelt, inkább mélyen zsigeri jellegzetesség. A nő körül szerencsétlenkedő, karót nyelt, pipogya Schürzinger (Horváth Sebestyén Sándor) egyetlen tetten érhető tulajdonsága a becsvágy. A lassú beszédű és hirtelen haragú lokálmaffiózó Szemes Franz (Olt Tamás) és folyton pattanásig feszült idegekkel közlekedő Ernája (Molnár Mariann) szép kis páros. Ahogy az a tér közepén pöffeszkedő mágnás Rauch (Dengyel Iván) és ’szárnysegédje’, a kisvilágot eluraló rangkórságtól, hiúságtól és egyéb főbűnöktől szenvedő Speer (Tóth Károly) duója is. Jellemző, hogy a tömegből kiknek jut még lényeges, ám tulajdonképpen nemlétező szerep: Koblicska Kálmán sokat látott Közmunkása az, akinek a mondvacsinált ribillió után takarítania kell, Szalma Noémi érinthetetlen, némán keringő Felszolgálónője pedig előadáshosszat szolgáltatja a muníciót az agyvérszegénységhez.

Forgács Péter markáns, erőteljes képekben fogalmazó rendezése nem kecsegtet és nem szépeleg. De hát miért is tenné, ha egyszer pontosan tudja, hogy nincs remény?

Jászay Tamás
revizoronline.com

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi