Szörényi Levente – Bródy János

KŐMŰVES KELEMEN

Sarkadi Imre befejezetlen drámáját zenés színpadra átdolgozta: Ivánka Csaba

(Rockballada)

Rendező: TASNÁDI CSABA

Bemutató: 2008. október 18.



Szereposztás


Továbbá
Domokos Péter, Hegymegi Máté, Holló Arnold, Kertész Zsolt, Kovács Péter, Pásztor Pál, Vámosi Gergely, Vámosi Máté


Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Zenei összeállító: TLS ZENEHÁZ
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Koreográfus: LADÁNYI ANDREA
Stylist: LAKATOS MÁRK
Koreográfus asszisztens: BÁNKI ZSOLT
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

A Sarkadi Imre drámája alapján készült, mára már klasszikussá vált rockballada az alkotásról, az építés fáradalmairól, a szükséges hitről, a mű létrehozásáért hozott áldozatokról beszél. A rockopera máig érvényes kérdéseket tesz fel, melyre nincsenek egyértelmű válaszok, épp ezért izgalmasak: mit jelent a művészi szabadság? Meddig szükséges az alkotói fanatizmus, és mikortól válik veszélyessé? Miképp oldható fel közösségi érdek és egyéni boldogság konfliktusa? Végletesen átérzett hivatástudat, vagy gőgös karriervágy, túlfűtött ambíció áldozata lesz-e Kelemen? És főként: milyen lesz az a vár, melyet csak emberáldozattal lehet fölépíteni? Átok, vagy áldás lebeg fölötte?



Galéria



Videó




Kritikák

SORSKÉRDÉSEK A SZÍNHÁZ NAGYSZÍNPADÁN

A küzdelmet, s az áldozatokat nem vállalók, a hitetlenek sorvadásra ítélik a hazát.
A Kőműves Kelemen című balladát Kallós Zoltán 1955-ben az élő balladák közé sorolta. Nyilván azért, mert fontos dolgokról szól, nem pusztán egy megtörtént vagy elképzelt eseményt dolgoz fel. Sarkadi Imre 1947-ben írta meg Kőműves Kelemen című novelláját. A történet azonban nem hagyta nyugodni, ezért megszületett a történet két drámaváltozata is 1948-1949 között. A Pesti Színház előadásában Hegedüs D. Géza játszotta a főszerepet, olyanok társaságában mint Gáspár Sándor, Rudolf Péter, Kaszás Attila, Páger Antal, Szakácsi Sándor. Szörényi Levente, Bródy János darabját Marton László rendezte. A rockballada a Móricz Zsigmond Színházban folytatja hódító útját. A Tasnádi Csaba által rendezett előadás sok szempontból folytatja a hagyományokat. Talán azért is, mert a Kőműves Kelemen üzenetének fontossága nem veszített érvényességéből ma sem. Ladányi Andrea koreográfiája egyszerre lírai és drámai, különösen a Kelemen és Anna találkozásának jelenetében erősíti fel a felelősségvállalás fájdalmát. A történet közismert. Kőműves Kelemen és csapata napok óta építi Déva várát. Azonban hiába a küzdelem, mert a felépített falak leomlanak. Az okokat együtt keresik. Kelemen szerint a nemszeretem munka nem járhat sikerrel. Ha nem hiszünk abban, hogy a munkánk sikeres, eredményes lehet, akkor el is marad a siker. A többiek inkább rontásra gyanakodnak, hiszen valamikor tragédia zajlott le a közelben. A rontást csak az szüntetheti meg, ha egy asszonyt befalaznak a várba, mert akkor annak a teste megtartja a falakat. A legények hosszas vita után eldöntik, hogy az első asszonyt, aki megjelenik, megölik és befalazzák. Az áldozatvállalás metaforájának a tartalma számos kérdést felvet. Meg lehet-e tenni bármit a cél elérése érdekében? Meghozható-e bármilyen áldozat? Meddig terjed az egyén és a közösség felelőssége? Hogyan viszonyul egymáshoz a hit és a tudás? Nem véletlen, hogy Sarkadi Imrét annyira foglalkoztatta ez a tematika, hiszen a háború után, az újjáépítés időszakában eleven és aktuális volt az áldozatvállalás szükségességének a felvetése. A vár a magyar gondolkodásban, a hagyományban és a költészetben mindig a hazát is jelentette. A „vár állott, most kőhalom” romantikus ellentétpárja világosan utal erre is. A tevékeny nemzetek, az áldozatoktól vissza nem riadó nemzedékek naggyá tehetik a hazát, míg a küzdelmet, az áldozatokat nem vállalók, a hitetlenek sorvadásra ítélik.

Visszatapsolták őket.

A Kőműves Kelemen című rockballada a nyíregyházi színpadon emelkedett előadás. Petneházy Attila erőteljes, olykor elgyengülő Kelemene tökéletesen egyesítette magában az egymásnak feszülő ellentéteket. A mű megvalósításáért vívott küzdelem és a családjáért, Annáért érzett aggodalom megmutatta, hiába áll majd a mű századokkal később is, az egyén az áldozatvállalásba belepusztul. A többi „kőműves”: Olt Tamás, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Balogh Gábor, Horváth Sebestyén Sándor különféle arcokat mutattak meg, hiszen döntésükbe emberi gyarlóságuk is belejátszott. Volt, akinek már nem jöhetett a felesége, s volt, akinek nem is volt asszonya. Kelemen döntésébe is belejátszott az az ismeret, hogy beteg a gyerek, így aztán nem jön egy ideig. A főpróba közönsége sokáig visszatapsolta a művészeket. S ennek mindenképpen örülni lehet. Azt jelzi, hogy a nyíregyházi közönség is igényli, hogy időről időre szembesítsék etikainak tűnő, de valóságos sorskérdésekkel.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország



„SZABAD-E ÖLNI, EMBERT ÖLNI…?”

Látványos rockballada a nagyszínpadon

Nagyigényű, felkavaró erejű előadással lepte meg a közönséget a Móricz Zsigmond Színház. A Kőműves Kelemen katartikus játék, amely ellenállhatatlan erővel kerít hatalmába. A produkció a benne foglalt időtlen kérdések, s az azokra adható korfüggő nézői válaszok mentén válik értelmezhetővé.

Szörényi Levente és Bródy János alkotását Marton László rendezésében, Novák Ferenc koreográfiájával 1982. februárjában mutatták be a Pesti Színházban. A Sarkadi Imre 1947-1953 között keletkezett, befejezetlen (jobban mondva több vázlatban fennmaradt) drámáját Ivánka Csaba egészítette ki. Akkor, a nyolcvanas évek elején a mű a Sarkadi által is sugallt jelentést erősítette fel: szabad-e emberéletet áldozni az építés érdekében. A kérdés az író önmarcangoló vívódásának eredménye volt: szabad-e emberéletek árán létrehozni a szocializmust? (A Hegedűs D. Gézával a címszerepben bemutatott hajdani előadás végén, az „Átkozott legyen hát…” refrénű szám alatt a lehullott a fekete lepel a nagy műről: a fehér, teljesen üres háttérfal előtt álló tizenkét kőműves megátkozta Déva várát. Az alkotók állásfoglalása egyértelmű volt.)

A nyíregyházi bemutatónak nincs ennyire direkt megfejtése. Sokkal inkább azt az általános elgondolást közvetíti, amely a mindenkori alkotás és az azért meghozandó áldozat problémájához vezet. Ha a darab „üzenetét” akarjuk nyomozni, akkor eljuthatunk egy mai megfejtéshez; a kőművesek – Kelemen kivételével – elsősorban a fizetségért, a „fél véka ezüstért, fél véka aranyért” vállalkoznak a feladatra. A búsás haszon reményében fogadják el Boldizsár rettenetes indítványát, a legelsőnek érkező feleség befalazását. A rituális gyilkosságot voltaképpen a pénzszerző mohóság motiválja („Déva várát a kapzsiság építette”), a vért azonban nem tudják lemosni kezükről, s végül megölik Kelement is. A mű aktuális olvasatban a pénz torzító, jellemnyomorító hatásáról szól. (A dévai vár históriáját a Kőmíves Kelemenné című székely ballada őrizte meg. A népi hiedelem szerint az építés csak akkor végezhető el sikeresen, ha kiengesztelik a hely megzavart szellemeit. Nyugat-Európában efféle gondolatkörben fogant alkotás nem ismeretes.)

A Móricz Zsigmond Színházban Szörényi Levente és Bródy János rockballadáját Tasnádi Csaba teljesen üres, díszlet nélküli színpadon, fekete falak között játszatja. A rendező így még jobban képes koncentrálni a lelki folyamatokra, s az azokat közvetítő, hatalmas dinamikájú mozgásokra. Ladányi Andreának a táncosoktól, színészektől rendkívüli energiát, teljes odaadást, művészi alázatot követelő koreográfiája egyszerre volt képes közvetíteni a várépítő munka emberpróbáló nehézségét és a ballada áldozatkövetelő, mágikus barbarizmusát. A nyomokban feltűnő néptáncelemek, a fizikai színház és a kortárs tánc komplex nyelvén megfogalmazott Kőműves Kelemen mérföldkő a nyíregyházi teátrum életében, hiszen egy alapjában prózai feladatokra szegődött társulat önmagát messze meghaladó produkciót hozott létre. Tasnádi Csaba prózát, mozgást, expresszív világítást (fény: Áts Zoltán) ökonomikusan adagoló, összefogott, valamennyi szereplő maximális összpontosítását igénylő víziója katartikus élményt jelent.

Az ember-alkotás-hit-hitetlenség-áldozat-szerelem-halál övezeteiben játszódó, tragikus összeütközéseket generáló, misztikus-babonás világot kínáló vállalkozás a közösségi színházteremtés szép példája. Mert nemcsak az építésben a jövőnek munkálkodó, a falakat hittel emelni szándékozó főhős (Petneházy Attila), és az ő ellenpólusát képviselő, hitetlen, s végül a borzalmas tervet kieszelő Boldizsár (Olt Tamás) volt drámaian megformált alak; nemcsak Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Balogh Gábor és Horváth Sebestyén Sándor játszott hallatlan fegyelmezettséggel, s nemcsak a köművesek csapatát alkotó, nem-beszélő táncosok (Domokos Péter, Hegymegi Máté, Holló Arnold, Kertlész Zsolt, Kovács Péter, Pásztor Pál, Vámosi Gergely és Vámosi Máté) dolgoztak hihetetlen önfegyelemmel, hanem a ballada révülésbe esett, később bölcs Vándora, Tóth Károly is. A játék egyetlen női szereplőjét, Kelemen feleségét, a meggyilkolt Annát nem kevésbé nehéz feladatként őszinte tisztasággal formálta meg Losonczi Katalin.

A Kőműves Kelemen (dramaturg: Sediánszky Nóra, zenei vezető: Kazár Pál) igazi, összetett művészi élményben részesíti a befogadót. A zárlat képileg idézi meg az eredeti balladát: a feleség útra kelésekor „Esős idő vala, záporeső hulla”. Az asszonyt tűzbe vetették, de a víz nem moshatja el a gaztettet. Az előadás nem hagy kétséget afelől: „Szabad-e ölni, embert ölni, / gyilkolni, hogy álljon a vár?”

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



KŐMŰVES KELEMEN KFT. – NYÍREGYHÁZA

Gyerekkorunkban vihogva játszottuk el a húgommal Kőműves Kelement: ádáz arccal kellett dobogni terpeszben jobbra-balra, jelezve, hogy jobbról-balról fogjuk valakinek a vállát. Ha valaki látta az előadást, talán emlékszik erre az emblematikus mozzanatra. Az összefogódzott férfiak között Hegedűs D. Géza állt középen, és a kor macsói álltak mellette Novák Ferenc koreográfiájában.

Nem akarok hosszan nosztalgiázni, épp csak azt akarom jelezni, hogy az emlék elég erős ahhoz, hogy az ember tudja hová kötni a cím alapján, ugyanakkor épp elég elnagyolt ahhoz (1982-ben játszották az előadást a Pesti Színházban), hogy simán felül lehessen írni. Meg is számolom, igen, megvan a 12 férfi a szárazjégben Nyíregyházán a színpadon a nyitóképben, 12 kalap, széles váll, nadrág, és elképzelem, hogy viszi majd szét ennek a 12 férfinek az energiája a színpadot. Végig ennyi férfi van a színen, az pedig nyilván más minőség, mintha mondjuk 6 nő, 6 férfi lenne, és különben is a 12 az színpadon sok. Kicsit meg is lepődöm, hogy nincs díszlet a férfiak előtt, mögött, de nem baj, ha ők bemozogják a teret. (Később kiderül: nehezen…)

A férfiak első akciója az, hogy átöltöznek: munkásnadrágba. Lötyög, lóg a fenekeken a kopott, kantáros gönc, felére megy össze minden figura a fekete kalapos ünneplő után, oda a szép férfitestek látványa, egy rakás gyámoltalan munkás lesz belőlük. Szó sincs groteszkről, az összbenyomás elvesz a férfiaktól valamit, ami helyett nem kapnak kárpótlásul mást. Ladányi Andrea a rockballada koreográfusa, legsikeresebb koreográfiáiban aktív táncosként önmaga is szerepel, Magyarország legszebb bokáit tudhatja magáénak Esterházy szerint a legfiligránabb, szubtilisabb jelenség a honi színpadokon, és amikor nézem az általa mozgatott kőműveseket, néha az az érzésem, hogy férfibőrben 12 példányra osztódva látom őt magát. Sokszor úgy, hogy a 12 figura párhuzamosan, egymás mellett fordul önmagába gyötrődni, álmodni, vágyakozni, egyedül, mintha egy szólótáncos mozdulatait sokszoroznák meg, és, ami a meglepő, sokszor ezek a mozdulatok a legplasztikusabbak. (Ugyanakkor a közösség, a csapat, a banda közös energiája elvész…) De szerettem például a kőművesek éjszakáit, ahogy külön-külön rángatják őket az éjszakai látomások, és a gyönyörűen koreografált és lepelszerűen hátára boruló hajjal nekünk háttal mozogva kísértő nőalak.

A koerográfiának ezt a meditatívabb jellegzetességét a rendező Tasnádi Csaba kompozíciója is felerősítette azzal, hogy a Szörényi által kreált rockballada dinamikus zenés szakaszait váltó párbeszédes jelenetek hosszan kitartott csendekkel, kimerevített mozdulatokkal, lehet, hogy még csak a főpróbára jellemző lassúsággal válaszoltak. Az egésznek az volt a végeredménye, hogy a nézőnek egy folyton lefulladó motor kellett eszébe jutnia. Emellett a közösség erejének, a férfiak közös dühének és kudarcának, a vérágas tekintetű közös felbuzdulásnak, hogy beleraknak egy asszonyt abba a folyton leomló falba, mert csak az élő áldozat tarthatja meg az alkotást, nincsenek akkora erejű tablói, mint az egyes szám első személyű belső válságoknak.

Petneházy Attila Kelemenjének szerencséje is ez, hiszen címszereplőként személyes jelenlétének így nagyobb a súlya. Petneházy - sokszor mondtam már - a nyíregyházi színház olyan Herkulese, aki sok előadás terhét vitte már vállán úgy, hogy belőlem mindig elismerést váltott ki. Karaktere, amely puhább, érzelmesebb Hegedűs D. emlékeim szerint dühödt, arrogáns, feszült alakításánál, jobban is illeszkedik ehhez az előadáshoz. Hiába szép a zárókép, az angyalként a háttérfüggöny előtt lebegő Kőműves Kelemennével (Losonczi Katalin), nekem csak az a mozzanat ragadt meg az emlékezetemben, amikor a pénzt megkapó legények hirtelen felveszik ordenáré flitteres-feliratos pólóikat, és azt hujjogatják, hogy mostantól csak az asszony dolgozik majd helyettük is, úgy élnek majd, mint a király. Örömükben itt úgy elszabadul a testük is, hogy egy-két mozdulatból úgy csap ki az öröm, mint a villám. Hogy az együtt-külön mozgásnak az energiája, öröme miért csak itt villan fel egy pillanatra…?

Helmeczi Hédi
kultissimo.hu



KEMÉNY-ROCK-BALLADA

Az üres színpadon zajló cselekmény intenzív test-, illetve fizikai színházi eszközökkel elevenedik meg.

A Déva várát építő kőművesek és az áldozatként megégetve vagy élve befalazott asszony kegyetlen és embertelen története több nép balladakincsének része. Van vers, amelyben a megholt asszonyt hiába váró gyermek is odavész, máshol a feláldozott nő várandós, s olyan variációja is ismert, amelyben az üregbe zárt anya fiút szül, így végül is a kőművesek kettős gyilkosságot követnek el. Mindegyik verzióban elviselhetetlen lelki teher nehezedik a feleségét egy jónak hitt ügyért feláldozó és gyermekét elvesztő főhősre, Kelemenre.

A balladákban mindenekelőtt Kelemen egyéni drámája fogalmazódik meg, s csak a háttérben jelennek meg a többiek, akik anélkül élvezik a sikeres várépítés dicsőségét és előnyeit, hogy személyes áldozatot kellene hozniuk. Sarkadi Imre a negyvenes évek közepén e balladából először novellát írt, később színművet is tervezett belőle, de a drámai próbálkozás töredékben maradt. Jól érezte, hogy e történet nemcsak Kelemen és családja sorsáról szól, hanem a többi kőműves és az áldozathozó közötti konfliktusról is. S azt is pontosan látta, hogy a dráma tétje az, hogy ők tizenketten vajon miért hozzák meg az emberáldozatot. Van-e, s ha igen, mi az a cél, amely megéri, hogy érte embert öljenek? Sarkadi 1948 után már tudta, hogy az eszme, amelyben hisz, s a politikai gyakorlat, amely csupán hivatkozik ezen eszmékre, végzetes ellentmondásba került. Nem a célt, nem a vár felépítésének szükségességét vitatta, hanem azt, hogy ezért szabad embert ölni. (Emlékeztetőül: a Rajk-per után vagyunk!) A kor ismeretében érthető, hogy ez a dráma akkor nem születhetett meg.

1972-73-ban több alkotó figyelt fel a történetre. Először az Universitas Együttes mutatta be a balladavariációk nyomán készült A befalazott asszonyt (szövegkönyv: Katona Imre, rendező: Ruszt József), majd két együttes is felfedezte a Sarkadi-töredékeket: Veszp¬rémben Osztovits Levente írt darabot belőlük, ame¬lyet Valló Péter állított színpadra, a Szegedi Egyetemi Színpaddal pedig Paál István a novellából és a darabrészletekből készített önálló, színháztörténeti jelentőségű előadás-verziót. Pesten, az Eötvös klub Hordó¬já¬ban és Szegeden, a JATE-klub pincéjében Grotows¬ki-féle szegény és rituális színház született; Rusztot az áldozathozatal szertartása, Paált a politikai-egzisztenciális tartalom metaforikus kibontása izgatta.

Ahogy Sarkadinál, Paálnál is két ember állt a cselekmény középpontjában: Kelemen, valamint a közösség véleményformálója, az áldozathozatal gondolatát kiötlő Boldizsár. Kelemen feltétel nélkül hisz a vár jelképezte közösségi eszményekben, a jövőben, ezért testestül-lelkestül beleveti magát a munkába, s a többiektől is elvárja, hogy hasonlóan cselekedjenek. A racionális Boldizsár viszont a jelenben él, nem a dicsőségért, hanem a fizetségért dolgozik, nem a hitét, csak a munkaerejét adja a vállalkozásba. Kettejük összecsapása szervezi a drámát, s hogy nem a hős és egy külső ellenség között alakul ki a konfliktus, hanem az ugyanazon cél érdekében tevékenykedők kollektíváján belül, az nagyon pontosan leképezte az 1968 utáni ellentmondásos társadalmi-politikai viszonyokat. A csupán két, földön álló reflektorral megvilágított üres térben a fekete nadrágos, félmeztelen, mezítlábas színészek hallatlanul expresszív, számos rituális elemben (az egyéni hasznukat leső kőművesek kiűzetése, a befalazás, Kelemen kereszt¬útja stb.) gazdag, mai szóval fizikai színházat mutattak be.

Az Illés zenekar ugyanannak az (ellen)kulturális trendnek emblematikus képviselője volt, mint az Universitas Együttes vagy a Szegedi Egyetemi Szín¬pad. A Szörényi-Bródy páros is találkozott a Kőműves Kelemen-történettel, de 1982-ben, amikor Kelemen és Boldizsár szembenállása már távolról sem szólt oly élesen az értelmiségi közérzetről és dilemmákról, mint egy évtizeddel korábban. Sarkadi drámatöredékéből Ivánka Csaba készítette a szövegkönyvet, amelyben nagyjából ugyanott vannak a hangsúlyos pontok, mint a szegedi előadásban, mégsem válik elég erőssé a két főszereplő egymásnak feszülése. A rockballada műfaji megjelölést viselő, szándékában rockoperai igényű műben természetesen a konfliktust, a cselekményt elsősorban a zenei matériának kellene kifejeznie, ám a szerzőpáros első színpadi alkotásában a rockot és a magyar népzenei hagyományt szerencsésen ötvöző szólók és kórusok dominálnak, a drámai duett nem születik meg. Marton László pesti színházbeli rendezése hatásos, sodró lendületű, látványos produkció lett.

A nyíregyházi Kőműves Kelemennek is ez a darabváltozat képezi az alapját, de a végeredmény gyökeresen eltér a hajdani pesti előadásétól. Mindenekelőtt a zenei alap és a koreográfia változott meg. A hagyományos beatzenekari felállásból száműzték a basszusgitárt, helyét a dob és a bőgő vette át, s nagy szerepet kapott a hegedű és a brácsa. Elsősorban Borlai Gergőnek köszönhető, hogy keményebb lett a hangzás, ugyanakkor a vonósok belépése a muzsika népi gyökereit erősítette fel.

Az üres színpadon zajló cselekmény - a szegedi produkcióhoz hasonlóan - intenzív test-, illetve fizikai színházi eszközökkel elevenedik meg. Ladányi Andrea nem táncokat, nem önálló számokat koreografál, hanem drámai folyamatokat jelenít meg mozgással. Mindenkinek saját mozgásrendszere van, ezért a tömegjelenetekben sem uniformizált lépéskombinációkat látunk, hiszen ki-ki azokban is a maga mozgáskarakterét viszi tovább. Az építkezéskor a szereplők - mint egy kosárlabda-mérkőzésen a támadók és védők - bukfencet vetve, szaltózva, irányt változtatva, egymás útját soha sem keresztezve az egész teret berohanják, közben téglákat dobálnak a szintén mozgásban lévő társaiknak. A felépült várat a színpad elején egymásra álló színészek fala jelképezi, amely háromszor dől össze. Az újabb nekigyürkőzések előtti alvás közben a kőműveseket álmok gyötrik, a sóhajtásokkal, felnyögésekkel egyenrangúak a fekvő testek gondosan megkoreografált mozdulatai, testkicsavarásai, egyéni mozgáskompozíciói. Kollektív álomalakként jelenik meg a férfiak között suhanó, csak hátulról látható nőalak, akiről csupán a döntő jelenetben derül ki, hogy ő Kelemennek a közös cél érdekében feláldozandó felesége. Az áldozathozatal után Kelemen a hátára veszi Annát, s a vár felépítésének megünneplése, a kölcsönös elszámoltatás, a hazai tragikus hírekkel való szembesülés alatt végig magán cipeli az asszonyt. Csak a Vándor szabadítja meg terhétől, de nem a lelke terhétől. A drámai anyaghoz képest még Kelemen és Boldizsár viszonyát, ellentétét és konfliktusát is plasztikusabbá tudja tenni Ladányi koreográfiája. Ebben a konstrukcióban minden színész képessége és tudása szerinti feladatokat kap, és azokat kivétel nélkül mindenki maximális odaadással, fegyelemmel, az ügy iránti felelősségérzettel teljesíti. Ezért nagyon nehéz bárkit is kiemelni, hisz az egységes teljesítmény a magával ragadó. A sok fiatal között öröm látni Tóth Károly letisztult, a többiek expresszív játékstílusát és dinamikáját ellenpontozó, visszafogott és súlyos alakítását a Vándor szerepében.

Tasnádi Csaba rendezése keretbe helyezi a történetet, a nyitó jelenetben fekete öltönyös, fekete kalapos, fehér inges férfiak töltik meg a színpadot, komótosan levetik ünneplőjüket, a ruhadarabokat a fentről lenyúló ruhafogasokra aggatják, s az onnan elvett mai göncökbe bújnak. Ki kockás ingben, ki pólóban, ki meg amerikai mintás trikóban kezd munkához. A záró képben pedig a kőművesek dolguk végeztével ismét ünneplőbe öltöznek, úgy hagyják el a színpadot. Csak a hitétől, asszonyától, gyerekétől, faluja megbecsülésétől, élete értelmétől megfosztott Kelemen marad a színen.

Nánay István
Színház

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi