Márai Sándor

PARÁZS ÉS MÁS...

„Hommage á MÁRAI”

(Színpadi játék 2 részben)

Magyarországi ősbemutató

Rendező: DÖMÖLKY JÁNOS

Bemutató: 2008. október 11.



Szereposztás




    BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA

  • ALICE: SZABÓ MÁRTA
  • EDIT: ANTAL OLGA

Továbbá
Táncosok:
Csontos Noémi, Somogyi Nikolett, Vámosi Judit


Kellékes: Andrásdi Tibor
Fénytechnika: Áts Zoltán
Színpadmester: Boldizsár Zsolt
Hangosító: Hauzer József
Ügyelő: Kováts István
Súgó: Nagy Erzsébet
Operatőr-vágó: Miló Mihály
Videó: Visnyovszky Janó

Látvány: DÖMÖLKY JÁNOS
Jelmez: VÉBER TÍMEA
Dramaturg: TOLMÁR KATA
Koreográfus: SIMKÓ BEATRIX
Zongoraművész: VASVÁRI TAMÁS
Segédrendező: RAJKÓ BALÁZS


A darab

Magyarországi ősbemutató az író emigrációban írt hang és televíziós játékaiból.
Három művének: a Hasbeszéd, „A gyertyák csonkig égnek” című regényének sajátmaga által dramatizált változata, a Parázs, és a Befejezetlen szimfónia felhasználásával készülő színházi előadás. „Ommage á Márai” – Egy estényi művészi és emberi gyakorlat, hangsúlyozva azt a szellemiséget, amit Márai talán legtragikusabban egyedül képvisel a magyar kultúrában, teljes életével és halálával.

Az elmúlt század nagy tanujaként és kárvallottjaként szól műveiben az emberi értékekről, példát adva hazaszeretetről és az egyetemesség elválaszthatatlanságáról.

„A távoság bennünk van, a térkép és föld csak ráadás” (... az 1943-as naplóból ...)



Galéria



Kritikák

EURÓPA ELRABLÁSA

„Márai Sándor magyar író". Fazekas István névjegyet osztogat a nézőknek a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, és felolvastatja velük, ami a névjegyen áll. Így kezdődik a Parázs és más... című előadás. A névjegyeken egy-egy mondatban az életút főbb állomásai. Vajon szükség van-e erre? Tudják a nézők, ki volt Márai? Talán igen, talán nem. A színész szerény, szabadkozó mosolya mintha előlegezné, hogy a defenzívába szorult művészettel ügynökmódra házalni kell. „De én, a művész, képtelen voltam árulni a művészetet", mondja később az egyik szereplő Márai nevében. Többek között erről szól az előadás. Az árucikké lett művészetről. Dömölky János rendező három Márai-dramolettet kapcsolt egybe, nemcsak lineárisan, hanem szoros dramaturgiai szállal. Az első a Hasbeszéd című hangjáték, amely keretbe foglalja - megnyitja és lezárja - a színházi estét. Ennek központi alakja, a „hasbeszélő" Patrick, aki dezertál a művészetből, mert megcsömörlött tőle, egyértelmű Márai-alteregó. Teremtményei, az elhagyott bábuk a művészet fennkölt magasából kénytelenek lesüllyedni az életbe („az élet betört a szakmába", mondja egyikük), s amióta magukra maradtak, már nem teremtőjük hangján beszélnek, hanem hogy megéljenek, modellként keresik a kenyerüket, vagy produkció gyanánt felolvassák a telefonkönyvet. A példázat aktuálisan cseng - bár a hetvenes években mondták egy eposzdramatizálásokban utazó rendezőnkre, hogy legközelebb a telefonkönyvet fogja színpadra vinni -, annak ellenére, hogy Márai nem a mai elgagyisodást látta előre, hanem a modernizmustól, az „absztrakt művészektől" idegenkedett, amit az is bizonyít, hogy a Lieber Augustin című virulens dalocskával Boulez és Stockhausen „kopogó és vijjogó" zenéjét állítja szembe. (Az utóbbiak idézetétől az előadás szerencsére eltekint.) Annak idején Kodály is az igénytelen Eisemann-kupléra hivatkozott, amely vidáman menetel az országúton, az árokban fekvő hatalmas szimfóniatetemek mellett. A hagyományt mindig ki lehet játszani a kortárs művészettel szemben - az utóbbi rovására ma is sokan szívesen tapsikolnak -, s így ha Márai parnasszizmusa vitatható is (lehet, hogy az élet még mindig nem eléggé tört be a szakmába), de amikor azt mondja, hogy „a szöveg értelme nem számít többé", a kifejezés „finomabb árnyalatait", amilyen „az irónia, a célzás, a cinkos súgás... egyszóval a művészet jelbeszéde", „már nem értik az emberek", ebben alighanem változatlanul igaza van. Sőt, a helyzet azóta tovább romlott. A darab satrafa lakásadónőjét játszó Avass Attila éppúgy eltalálja a silány művészetundor hangját (ma hány pocsék előadáson tapsolná vörösre a tenyerét!), mint Fazekas István a megcsömörlött parnasszista művészét, Antal Olga, Gáspár Tibor és Szabó Márta az elapátlanodott művészi teremtményekét.

A gyertyák csonkig égnek című regényéből maga Márai írta háromszereplős játék, a Parázs a gyakorlatban illusztrálja „a művészet jelbeszédét", az irónia, a célzás, a cinkos súgás finomabb árnyalatait, és mivel a produkcióban mindezek hatékonyan működnek, ezzel mintegy cáfolja is a szerző pesszimizmusát. Manapság ritkaságszámba megy, valósággal unikumnak számít ez a visszafojtott, decens, titkokkal terhes játékmód, amelyben nemcsak „a szöveg értelme" számít (már ennek láttamozása is kielégítené Márai igényét), hanem a szöveg mögöttese is. A darabban elhangzó egyik dialógus szerint a szereplők tudják, hogy miről hallgatnak. Az előadás varázsának köszönhetően a nézők is. A játék, amely így a csöndekről, elhallgatásokról, feltételezésekről, lebegésekről szól, ezáltal a színház mibenlétét is igazolja, az író művészetfelfogásának megfelelően. Gáspár Tibor és Fazekas István olyan pszichológiai krimit adnak elő, amelyben nem az a leglényegesebb, hogy négy évtizeddel ezelőtt egyikük a vadászaton le akarta-e lőni barátja feleségét - ebben a tekintetben minden biztos tudásnál fontosabb a sejtés, még a barátok szerint is -, hanem hogy ez a régmúlt, amely valamilyen módon mindannyiuk sorsát meghatározta (a halott feleséget is beleértve), hogyan rezonál tovább a jelen pillanatban. Ezt érzékelteti mesterien a két színész (az inast játszó Avass Attila asszisztálásával), minden naturalizmustól, öregségimitációtól, önmeghatódó szentimentalizmustól mentesen. A száraznak látszó előadásmód tele van rejtett feszültséggel. Dömölky ért hozzá, hogy egyszerű eszközökkel teremtsen atmoszférát, a sültrealizmusnál egy fokkal emeltebb szinten, néhány díszletpanel környezetjelzésével, a nagy méretű tévéképernyőn lobogó kandallótűzzel (ez önmagában az életszerűség színpadi mását megteremtő pompás stilizáció) és mindenekelőtt a belvilág felé terelt színészi játék intenzitásával.

A harmadik darab címe: Befejezetlen szimfónia. Ez a kétszereplős játék a legkomplexebb, legintellektuálisabb, legesszéisztikusabb. A legérdekesebb is, a nézőpontja miatt. Egy fikcionált amerikai szemszögéből tekinti át az európai kultúra Márai szerint végzetes hanyatlását. Alice, a Harvardot és konzervatóriumot végzett, de a kulturális hagyomány nélküli Amerikából származó fiatalasszony, aki annak idején a II. világháborúban elesett férje katonasírját fölkeresni jött Európába, s itt (nincs kimondva, de nyilvánvalóan Németország nyugati felében) férjhez ment egy zongoraművész-zeneszerző zsenihez, néhány év alatt kiábrándult abból a „felemelkedésből", amelyet a győztes Amerika segítsége tett lehetővé. Ő maga sem tudott segíteni a férjének, hogy szuperhangszigetelt stúdiójában megírja a világ által várt zseniális Európa-szimfóniáját. A széfbe zárt kotta üres, a zenemű készüléséről szóló reklám hazugság, ahogy a ház gyakori vendégeinek - az európai kultúra elitjének - üres fecsegése is. Alice visszamegy Amerikába, férjét - az európai kultúra megmentését? - férje tanítványára, arra a zongoraművésznőre hagyva, akinek a neve (értjük, ugye, a metaforát) kódként nyitja az üres kottát rejtő széfet. Márai mélységes kulturális kiábrándulása összecseng a mával - még az Új Európa kidolgozás alatt álló alkotmányáról is szó esik! -, és ezt az intellektuális kétségbeesést tolmácsolja (a tanítványt játszó Antal Olga korrekt végszavazása segítségével) mintegy grandiózus monológként az Alice-t alakító Szabó Márta. Remeklés a fonákjáról: a kívülálló, aki idegen maradt Európában (persze magyarként maga az emigráns Márai), a színésznő megszemélyesítésében a józan értetlenséget és elutasítást képviselő, a számvetéssel elsősorban önmagának tartozó, egyszerre fájdalmas és szarkasztikus ítélkezővé válik. Az már eminens szakmai többlet, ahogy Szabó Márta teatralizálja a szöveget, és a miniesszéből az italban alig észrevehetően föloldódó személyes vallomás lesz.

A mélységes kultúrpesszimizmusról tanúskodó dramoletteket ironikusan kötik össze az Orfeusz az alvilágban kánkánjára betáncoló balerinák, és végső lezárásként a talán legkétségbeesettebb Márai-vers, a Halotti beszéd. Ha Fazekas István kevesebb reflexióval, minden mimikai kommentár nélkül mondaná el, még erősebben hatna. Ahol a színháznak van bátorsága manapság szokatlan koncentrációt kérni a nézőktől, ott bíznia kell abban, hogy a legegyszerűbben közvetített szóból is értenek, és a reflexió bennük születik meg.

Koltai Tamás
Élet és Irodalom



„ÍME, POR ÉS HAMU…”

Márai-ősbemutató a Krúdy Kamarában

Nyugtalanítóan gazdag, felfedezésre méltóan sokrétű előadást kínál a Móricz Zsigmond Színház. Az ősbemutató alkalmas arra, hogy szembesítse a nézőt Máraival. Azzal az íróval, aki úgy jellemezte magát: „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai”.

A Parázs és más… Márai Sándor három munkáját ötvözi: a keretet a (Pirandellora emlékeztető) Hasbeszéd című szöveg adja. Ebbe ékelődik A gyertyák csonkig égnek című regénynek az író által készített adaptációja, a Parázs, illetve a Befejezetlen szimfónia. A tisztességes szándékú nyíregyházi premier azzal a nehézséggel birkózik, amellyel a Márait színre vivők mindig is küzdenek: Márai Sándor elsősorban prózaíró volt. Regényei, naplói, feljegyzései, esszéi kimeríthetetlenül gazdag szellemi kincseket kínálnak ma is: tökéletesre csiszolt mondatai ihletetten fogalmazzák meg a szellem, a műveltség örök eszményének igényét az egyre jobban barbarizálódó világban. Márai, hosszú és példázatos életében bármely országban élt is, kizárólag magyarul írt; mintha ezzel is erősítette volna példaképe, Kosztolányi híres vallomását: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.”

A Dömölky János rendezésében színre került Parázs és más… (dramaturg: Tolmár Kata) Márai életművének kvintesszenciája: exponálja az írói oeuvre valamennyi fontos problémakörét. Felkínálja a publikumnak az alkotás és boldogság, szerelem és szenvedély, zene és kultúra, Amerika és Európa ellentmondásosságának analízisét. Mindenekelőtt azonban a művészet és az élet, az élet és a művészet egymásra hatásának vizsgálatát. „Minden írónak van egy mondanivalója, ami csak az övé, és örökké arról beszél, száz kötetben, százféle változatban” – jegyezte fel Márai 1960 körül keletkezett naplójában. A nyíregyházi ősbemutató ezt a magyar, s egyben európai polgárt láttatja a maga alkotta világ szellemi díszletei között. Dömölky János kísérletet tesz arra, hogy az író dialógusait dinamizálja, ám ezt a törekvését a csodálatosan lüktető Márai-nyelv nem mindig teszi lehetővé. Így aztán az előadás első harmadában ragyogóan kamatoztatja filmrendezői látásmódját, később azonban a kétszemélyes játékok lefékezik a tempót. (Annak következtében, hogy a forgatókönyv három eredeti művet – s rajtuk kívül még más Márai-, illetve bibliai idézetet – dolgoz egybe, a bemutató időtartama csaknem kétszáz perc. A gondolatok követhetősége érdekében célszerű lett volna még többet húzni a szövegből, mert ami epikaként magával ragadó, az színházként lassú.) Dömölky János vetítéseket is tartalmazó vízióját azonban kiváló színészek keltik életre: Fazekas István, Szabó Márta, Gáspár Tibor, Antal Olga és Avass Attila.

Az előadást keretező Hasbeszédben az alkotástól megcsömörlött, teremtményeit magára hagyó, a művészetből (az orfeumból) az életbe dezertáló Patrick (Fazekas István) és élni nem tudó kreatúrái (Szabó Márta, Gáspár Tibor, Antal Olga) abszurd históriája tárul fel: Dömölky és színészei a művészet és élet feloldhatatlan antinómiáinak dámáját és paródiáját egyszerre voltak képesek közvetíteni. A Parázsban Fazekas István és Gáspár Tibor aprólékosan kidolgozott játékkal láttatta egy, az előttünk zajló párbeszédekhez képest negyvenkét évvel korábban történt vadászat pontosan aligha tisztázható eseményeit, a kis híján bekövetkezett barát-gyilkosság kései feldolgozási kísérletét. A Befejezetlen szimfónia – a most is fantasztikus Szabó Márta remek jutalomjátéka – két nő találkozásában a „győztes” Amerika és a „legyőzőtt” Európa dialógusa. Az üres széf, az el nem készült zenedarab mintha az írónak az európai kultúra életképessége iránti kételyét is sugallná. Ezt látszik erősíteni a jelenet zárlata: a Professzor játékát, Schubert Befejezetlen szimfóniájának zongora-átiratát a Hasbeszéd recsegő gramafon-slágere nyomja el: „Ó, te kedves Augisztin, Augusztin, Augisztin…”

A maga tervezte díszletek között Dömölky János a bemutató utolsó perceiben elmondatja a Márait megszemélyesítő Fazekas Istvánnal a szerző leghíresebb lírai művét, az 1950-ben, már emigrációban keletkezett Halotti beszédet, hogy töprengve a látottakon-hallottakon, megérezve a versnek a magyar-, és európai kultúrába történt intertextuális beágyazottságát, a véggel szembenéző, az idegenség hidegségét, a hazavesztés gyötrelmét görgető költői én fájdalmát, elgondolkodhasunk azon: „Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk? / Íme, por és hamu vagyunk.”

A Parázs és más… nem drámai, inkább intellektuális élményt kínál. Az „Hommage à Márai” alcímű előadás bevezetés annak az alkotónak a világába, aki 1937. november 5-én, Kosztolányi Dezső halálának egyéves évfordulója alkalmából írta eme (immár őrá is vonatkoztatható) szavakat: Kosztolányi „szenvedett, mert ellenálló volt és művész volt; nem tudott beleegyezni a szellemi ember árulásába, bosszúért kiáltott, mert a kor, amelyben élt, elárulta mindazt, amiért élni érdemes: a tiszta és erkölcsös arányérzéket, a lélek ítélkező jogát. De az író számára a bosszú egyetlen lehetséges válfaja az, hogy megírja művét s aztán meghal”.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi