F. M. Dosztojevszkij
Richard Crane

A KARAMAZOV TESTVÉREK

Fordította: Máhr Ágnes

Rendező: TELIHAY PÉTER

Bemutató: 2010. december 4.



Szereposztás



Szcenikus: BOLDIZSÁR ZSOLT
Jelmezfelelős: MARCSINÁK ANIKÓ
Ügyelő és rendezőasszisztens: DANKÓ ISTVÁN
Látványtervező: TELIHAY PÉTER


A darab

„Mi az, hogy apa? Egy férfi gyereket csinál. Ezzel kötelezettséget vállal. Hogy szeretni fogja gyermekét és elengedi, ahogy nő. Mi vagyunk a gyerekei. Belőle nőttünk. Az élet szeretetéből, a szenvedélyből nőttünk. Alantas vágyaiból, könnyelműségéből nőttünk. Haragvó, magányos világából nőttünk, hogy megfélemlítsen bennünket, és mi megfélemlítsük egymást. Szabaddá tett bennünket, hogy a szükségleteink szolgáivá váljunk. Széttépte a fivérek közötti szent köteléket, mely megváltja az embert a kemény munkától a földön és enni ad az éhezőnek és elhozza a békét a fiainknak…
…És Karamazov halott magja gyümölcshozó fává nő. Nem halunk meg. Testvéreim! Ne felejtsétek, nem halunk meg. Figyelj és nyújtsd ide a kezed! Hallod? Kinőtt a termőföldből a mag. Nyújtsd a kezed! Fivérem, kapcsolódjanak össze a Föld körül a kezek és szóljon az ének. Zengjünk hurrát Karamazovért!”



Galéria


Fotók: Nagy Erzsébet, Karádi Zsolt



Videó

A Karamazov testvérek
Összeállítás a Kölcsey Televízió Híradójában.



Kritikák

A „MINDENT SZABAD” GYILKOSAI

A Karamazov testvérek a Krúdy Kamaraszínpadon

Eszméltető, magkapó, gazdagon rétegezett előadás. Nyugtalanítóan sokszólamú, fölkavaróan izgalmas kaland, amelyben hit és hitetlenség, vallás és szabadság, bűn és bűnhődés, lázadás és megadás szétbogozhatatlan szálai szövődnek össze egy apagyilkosság borzalmaival.

Dosztojevszkij 1880-ban keletkezett, a befogadót a filozofikum és a krimi polifóniájával páratlan élményben részesítő szintézisregénye nem könnyű olvasmány. Nem könnyű, azonban felejthetetlen. A grandiózus textusból Richard Crane készített színpadi szöveget: a Móricz Zsigmond Színház ezt a változatot használja. Crane sajátos Karamazov-olvasata meggyőz arról: a regényben hömpölygő gondolatok, a lélek mélységes bugyraiba leszálló passzusok nagy része átmenthetetlen a színház világába. A hatalmas műépítményből azonban az író szellemét megőrző, két és fél órás előadás lett, amely Telihay Péter intellektust és érzékiséget egyaránt mozgósító sajátos látomása.

A könyvben Dosztojevszkij egyetlen ember négy tükörképét rajzolta meg: a négy testvér az egyetlen Apa különböző alakmása. Az író Fjodor Pavlovics Karamazovban, az apában „undorító összegzéséként testesíti meg mindazt – mondja Bakcsi György -, amit élete folyamán gyűlölt: a hatalomra jutott odulakót, az okos, erőszakos bohócot, a saját kisszerűségét és közepes mivoltát tudatos gonoszsággal ellensúlyozó szadistát, a szenteskedő uzsorást, az istenkáromló szexuális vadállatot”. A fiúk között Dmitrij az ösztönlény, Aljosa a szent, Ivan a lázadó; a kételkedő, a törvénytelen féltestvér, Szmergyakov pedig a torz, epilepsziás roncs. Ő az, aki végül is tettre váltja a filozófiát és megöli az ocsmány szörnyeteget, a vén bohóc Karamazovot. „Mindannyian Fjodor Pavlovicsok” – írja róluk Dosztojevszkij. Ez a felismerés is vezethette Telihay Pétert akkor, amikor négy kiváló színészével úgy jelenítteti meg a szereplőket, hogy mindenki mindenkit játszik. Horváth László Attila, Fazekas István, Olt Tamás, Pásztor Pál alakításában ugyan megvannak a hangsúlyok: Horváth László Attila az öreg Karamazovként és Szmergyakovként, Olt Tamás Dmitrijként s az ördögként is kitűnő. Nem kevésbé hatásos Ivánt állít elénk Fazekas István, miként Pásztor Pál megfogalmazásában nagyszerű Aljosa is. Jenei Judit néhány élénk vonással festi meg Grusenykát, a kisvárosi kurtizánt, akiért egyszerre küzd Dmitrij és az apa, miként színesen villantja fel Katyerina csábító alakját Antal Olga.

A mű Ivánnak a halhatatlanság ellen írott tanulmánya nyomán keletkezett gondolkodásmód igazolására épül: ha nincs halhatatlanság, akkor erény sincs, s akkor minden megengedhető, akkor „mindent szabad”. Még ölni is. Karamazovot végül Szmergyakov gyilkolja meg, de a krimi logikája következtében gyanús lesz Dmitrij és Iván is. Az előadás koncepciója szerint mindenki egyszerre bűnös és egyszerre áldozat.

A produkció a dosztojevszkiji polifonikus regény gondolati gazdagságának nyilvánvalóan redukált, ám lényegre koncentráló átmentésére törekszik: éppen ez szándéka válik tehertételévé. Mert ami olvasmányként lenyűgöz, az színházként nehezen követhető. Az első rész nyitó negyed órája Horváth László Attila és Pásztor Pál remek alakítása ellenére a néző számára jelentős próba. Egyáltalán: a darab másképp mutatkozik meg annak, aki olvasta a könyvet, és másképp annak, aki nem. Ez utóbbi esetben is élvezhető a történet a magával ragadó színészi játék következtében, a mű filozófiája azonban mélyebb analízist igényel. Dosztojevszkij érzéki szenvedélyekben tobzódó, féktelenül háborgó hőseinek és a szelíd, jámbor Aljosának, valamint a buja Grusenyka és a csábítóan izgalmas Katyerina figurájának, s az evilágival szembenálló vallási szféra képviselőjének, Zoszima sztarecnek nyugtalanító históriája kiváló alkalom arra, hogy a befogadó eltöprengjen az intellektuális színház mai lehetőségeiről és lehetetlenségeiről.

Mert A Karamazov testvérek rétegdarab, a színháztól szellemi ihletet, eszméltető tartalmakat váró publikumot feltételez. Olyat, amely nemcsak a cselekmény felszínét észleli, hanem az előadást esztétikai komplexitásában képes appercipiálni. Amely észreveszi például, hogy a színészek a Krúdy Kamarában (látványtervező: Telihay Péter) átlósan a talajra helyezett, fából ácsolt kereszten játszanak. S azt is meglátja: a kereszt alsó-felső pontja a szakrális illetve az evilági tér dichotómiáját szemlélteti azáltal, hogy a kiszáradt fával szemközt építi fel a kis keresztekből összerótt templomot. És érzékeli, hogy a két végponton helyet foglaló, az előadás sajátos hangzásvilágát biztosító nőalak között vergődnek, szenvednek, küzdenek önmagukkal, a világgal, a hús parancsaival, a hittel és a hitetlenséggel, a szabadsággal és gyilkos indulataikkal a férfiak.

Telihay Péter igényes, remek színészvezetésű rendezése sikeresen villantja fel Dosztojevszkij utolsó nagyregényének káprázatos gazdagságát, egyben a könyv mielőbbi újraolvasására serkent.

Karádi Zsolt




"Dosztojevszkij regényei egy széthulló társadalom – az elemzés szintjén össze sohasem nem álló – képét rajzolják meg. Ennek több oka is van: a legfontosabb talán, hogy az író tragikus, szenvedésekkel teli sorsa sohasem adta meg az alkotói nyugalmat, ezért egy-egy regényének csak a vázlata volt készen, amikor a szerződést megkötötték rá, így aztán gyakran kevesebbet kapott értük, mint érdemelte volna. Emiatt folyamatosan zaklatott élete volt, amelyből nem tudott kilépni.

Regényeinek középpontjában a bűn és a bűnhődés kérdésköre áll, az az erkölcsi probléma, hogy van-e felmentés a bűnre, ha erkölcsileg nagyobb a bűn, amit a megölt ember elkövet, mint maga a gyilkosság (Bűn és bűnhődés, Karamazov testvérek). Ilyen értelemben erkölcsi, filozófiai munkák Dosztojevszkij regényei, de bűnügyi történetek is.

A Móricz Zsigmond Színház társulata a Krúdy Kamaraszínpadon a Karamazov testvéreket állította színpadra, Telihay Péter rendezésében. A regény struktúrája, a belőle áradó világkép, az erkölcs és a filozófia bő teret nyújtanak ahhoz, hogy a rendezők (vagy a mindenkori átdolgozók) kiemeljenek belőle fontos és kevésbé fontos elemeket. De bármilyen tehetségesek is, Dosztojevszkij két ujjával lepöccenti magáról ezeket a próbálkozásokat, mert regényt, vagy inkább látomást írt, amelynek megjelenítéséhez leginkább a film áll közel. A színpad a legkevésbé.

A nyíregyházi előadás a dikció és az akció egyensúlyát tekintve inkább a dikció felé billent. Különösen a játék első fele volt tömény filozófia és elmélkedés. Akkor fordult át a dolog az emberi mélység ábrázolásába, amikor a Dmitrijt alakító Olt Tamás nézett szembe a sorsával, és utólag igazolta, amit korábban a sztarec mondott neki, hogy sok szenvedés vár rá. Olt Tamás érett alakítást nyújtott, számos gesztusát magával viszik a nézők.

A Krúdy Kamara érdekes színpadképe (Telihay Péter) a széthulló világot jelenítette meg, amely nemcsak a gazdasági, a társadalmi, hanem az erkölcsi világképet is jellemzi. Fazekas István, Horváth László Attila, Olt Tamás, Pásztor Pál csaknem minden szerepet eljátszottak. Mindenki volt minden testvér és apa, ezáltal új és új szempontok vetődtek fel a játékban. Minden bizonnyal a rendező számára nem az volt a fontos, hogy egy lineáris cselekményvezetés mentén kiderüljön, hogy ki ölte meg az édesapát, hanem inkább az: bárki megtehette volna! Ez a megoldás sok érdekességet nyújtott, amellett feszült figyelmet is igényelt. Ezért – úgy gondolom – minden nézőért meg kell küzdenie, mert a széthullás felé hajló korunk polgárai nem szívesen néznek szembe önmagukkal. Inkább elhiszik, hogy mindez csupán értelmiségi, művészi fenyegetés.

Alapvetően egységes előadást láttunk, amelyben Jenei Judit légies alakja, Antal Olga nyersebb figurája tökéletesen kiegészítették azt a drámai atmoszférát, amit az utolsó tárgyalási jelenet nyújtott."

Nagy István Attila
Megjelent a Kelet-Magyarország 2010. 12. 07-i számában

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi