Gádor Béla – Tasnádi István

OTHELLO GYULAHÁZÁN

(Vígjáték nem kevés csárdással)

Rendező: HARGITAI IVÁN

Bemutató: 2010. február 13.



Szereposztás


Továbbá
Bajusz Emőke, Csontos Noémi, Somogyi Nikoletta, Vámosi Judit, Holló Arnold, Juhász Ádám, Kertész Zsolt, Kovács Péter, Vámosi Gergely, Vámosi Máté

Zenészek:
Roskó Béla, Daróczy Sándor, Bárkányi Ferenc, Barna Zoltán


Látvány: CSÍK GYÖRGY
Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Koreográfus: LADÁNYI ANDREA
Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS


A darab

Shakespeare vagy operett? Othello, vagy Vereckei Szilvia? Egy színház műsorpolitikájának égető kérdései. És bár legtöbbször a „magas” művészet és az önfeledt szórakoztatás kényelmesen megfér egymás mellett, ez az örökérvényű dilemma az Othello Gyulaházán ismerős-ismeretlen manézs-ripacsériájában mégis kiveri a biztosítékot. Egy összeszokott, vidéki társulat, ahol mindenkinek megvan a maga jól bevált, meghatározott szerepe, nem reagál kifejezetten pozitívan, ha egy kívülálló egyszer csak jön, és mindent összezavar. Márpedig Debrődy László, az ambiciózus fiatal rendező épp ezt teszi: nagyratörő terveivel alaposan felkavarja a gyulaházi társulat kellemes állóvizét: a primadonnából mellékszereplőt csinál, egymondatos kis senki kezdőből főszereplő drámai hősnőt, operettből Shakespeare-tragédiát. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Othellót maga az újdonsült ifjú tragika férje játssza, a színház „régi motorosa” és közönség kedvenc hőse játssza, vagyis a világot jelentő deszkákon ezúttal egy valódi házaspár csap össze, egy hús-vér házasság kerül veszélybe, fokozva ezzel az amúgy sem rózsás színházi helyzetet… És az „operett vagy tragédia” esztétikai vitája a „fojtja vagy nem fojtja” egy egész kisvárost lázba hozó kérdésévé konkretizálódik…

Milyen lehet egy színház belülről? Hogy formálódik a szereposztás? Milyenek a próbák? És milyen az, amikor a „színész is csak ember”? Hogy is fest közelről ez a különös mikrovilág, mely hasonlít is, különbözik is minden más munkahelytől? Gádor Béla szellemes, frappáns, igazi „színház a színházban” vígjátéka szórakoztatóan tár elénk egy ismerős, esendő, szerethető közeget, kicsit kukucskálva, kicsit hátulról, tükröt tartva ezzel a „civil világ” bonyolult viszonyainak, emberi létezésének is. A műből 1966-ban Zsurzs Éva rendezett nagysikerű tévéfilmet, Básti Lajos, Szigeti Schwetz András, Törőcsik Mari és Domján Edit főszereplésével.



Galéria


Fotók: Karádi Zsolt, Nagy Erzsébet



Videó

OTHELLO GYULAHÁZÁN újra a Nagyszínpadon!



Kritikák

JÁTSZANI VAGY NEM JÁTSZANI

A gyulaházi Othello ma is aktuális

Nyolc perces vastapssal ünnepelte a premier közönsége a színészeket: az Othello Gyulaházán megjósolhatóan a következő hónapok zajos sikere lesz. A vígjáték a publikum minden rétegéhez utat talál, hiszen zene, tánc és humor kiváló színészi alakításokkal ötvöződik benne.

A nyíregyházi születésű író, humorista Gádor Béla (1906-1961) azonos című darabja Tasnádi István felfrissítésében a „színház a színházban” alapötletére épül. (Ezt megkapóan hangsúlyozza Csík György látványterve azzal, hogy a színpad hátterében, a nézőtérrel szemben egy színházterem képét feszíti ki: a valós és a fiktív befogadók közötti térben játszódnak az események. A látottak a gyulaházi és a nyíregyházi előadást egyszerre jelképezik. Ez a tükörjáték megsokszorozza az értelmezési lehetőségeket…)

A mű azt az örök esztétikai vitát melegíti fel, hogy mi kell a közönségnek: művészet vagy szórakozás? Jelesül Shakespeare vagy Csárdáskirálynő? A gyulaházi társulat mindaddig sikeresen játssza ez utóbbit, amíg be nem toppan közéjük egy ifjú (Grotowskin iskolázott) rendező, aki felkavarja az állóvizet. Az Othellot akarja meglehetősen avantgárd felfogásban színpadra állítani. Működése megosztja az elkényelmesedett, ripacskodásra hajlamos kompánia tagjait, ráadásul a velencei mórt alakító vezető színész, Barnaki fiatal feleségével is kalandba keveredik. A férj fellobbanó féltékenysége és Othello végzetes szenvedélye összeadódik, az élet és színház egybefonódik. Gyulaházán az a hír járja, hogy Barnaki a Shakespeare-mű ötödik felvonásában valóban megfojtja majd a Desdemonát játszó feleségét, így hát a korábban bukásgyanús bemutatóra özönlik a közönség. A feszültség (a miniszteriális elvtárs megjelenésével) egyre csak fokozódik. S hogy mi történik az ominózus fojtási jelenetben, az legyen meglepetés!

Tasnádi István éles szemmel vette észre az alapanyagban rejlő lehetőségeket, s igyekezett azokat végsőkig kiaknázni. Mindazok a mondatok, amelyeket a lánglelkű új főrendező, Debrődy (Fellinger Domonkos) elmond kísérletről, műhelymunkáról, színészi emócióról, „totális színházról”, nyelvhasználatról, saját ars poetcáját is jelenthetnék. (A előadás megvalósítását rugalmasan segíti az, hogy a Csárdáskirálynő egyébként is műsoron van. Ez a tény a nézők számára igen pikánssá teszi az Othellot, ugyanis a „gyulaháziak” előadása „véletlenül” így egybeesik a nyíregyházival…) Hargitai Iván rendezése azonban Tasnádi ironikus szemléletével azonosulva egyszerre láttatja az operett és a kísérleti színház paródiáját. (Ezt az öniróniát erősíti egy afféle „áthallásos” kijelentés, mely szerint Gyulaházán a közönség nem viseli el a prózát, illetve az a kifakadás, amely úgy szól: „ebben az istenverte városban megbukik minden, amiben nem énekelnek…” Hargitai színpadára időnként beereszkedik a Móricz Zsigmond Színház hajdani fekete-fehér épületfotója is, sugallva a Gyulaháza-Nyíregyháza azonosítás lehetőségét…)

A nézők önfeledt szórakozását nagyban segíti a Csárdáskirálynő keresztmetszete, a slágerszámba menő dalok hallatán nincs ember, aki ne akarná (újra) látni Bóni gróf históriáját. Az Othello Gyulaházán kitűnő posztmodern játék, amely számos intertextussal, különféle zenei irányok (Vivaldi-Carmina Burana-Kálmán Imre-Lady Karneval-idézeteivel) eklektikájában is vonzó előadást eredményez. Hargitai rendezése tanulságossá tette a színházi műhelymunka és a közönségízlés konfrontációjának mindennapi tapasztalatát.

A zenei részletek nélkül egyébként viszonylag ösztövér történetet rangos színészi alakítások varázsolják izgalmassá. Gáspár Tibor remek az öntömjénező, fokozatosan féltékennyé váló, s ettől kis híján eszét vesztő vidéki vezető színész, Barnaki szerepében. Ugyancsak kitűnő a „kegyetlen színház” elméletével felvértezett ifjú rendező-zseniként Fellinger Domonkos, miként sokszínű most is intrikus dívaként Horváth Margit, a Desdemona szerepére készülő Kuthy Patrícia, a Hajmási Péter, Hajmási Pál-t recitáló táncos komikus Puskás Tivadar. Varázslatos a művészi ambíciókkal megáldott súgót megjelenítő Pregitzer Fruzsina, miként roppant szellemes a közönségízlést védelmező direktorként Horváth László Attila. Ugyancsak ötletes a folyton Beloidot fölíró Petneházy Attila, az eseményeket túlaggódó Gerle Andrea, a minisztériumi elvtársat karikírozó Rák Zoltán, a lelke mélyén szerelmes tűzoltót láttató Tóth Károly, a Lady Karnevalt egyszercsak orvul előadó Vaszkó Bence, s az ifjú amazon Tenczler Tímea. A túlpörgetett paródia eszközével él ragyogó kettősében Fridrik Noémi és Tóth Zoltán László. (Méltánylandó gesztus az, hogy csaknem minden figurának van egyemlékezetes magánszáma…)

Az Othello Gyulaházán (dramaturg: Sediánszky Nóra) kellemes kikapcsolódást nyújtó bemutató. Miközben bepillantást enged a színfalak mögötti, a kívülálló számára titokzatos világba, fölveti azt az elméleti-esztétikai kérdést is, miképpen lehet a színház laboratórium és kutatóműhely annak érdekében, hogy megőrizhesse a klasszikus kultúrát. Megőrizhesse és közvetíthesse abban a világban, amikor a befogadót mindenekelőtt a botrány, esetleg a felületes szórakozás vonzza. Játszani vagy nem játszani, az itt a kérdés.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi