Márai Sándor

KALAND

(Színmű)

Rendező: HARGITAI IVÁN

Bemutató: 2011. március 19.



Szereposztás



Zenészek
Pavliskó Diana, Veczán Emese, Radvánszki Tibor


Látványtervező: CZIEGLER BALÁZS
Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS
Súgó: NAGY ERZSÉBET
Ügyelő: LENGYEL JÁNOS






Az előadás Márai Sándor örököse engedélyével, a Balla-Sztojkov Irodalmi Ügynökség Kft. valamint a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.
www.hofra.hu


A darab

Márai darabja igazi remekmű, titkokkal, váratlan fordulatokkal, mély érzelmekkel, mesteri jellem-ábrázolással, tű-pontos pszichológiai elemzésekkel.
A színmű témája a szerelem, mely korra, nemre, társadalmi státuszra tekintet nélkül, bármikor bárkire lecsaphat. Gyönyörűséges és pusztító. Félelmetes és mégis ellenállhatatlan. Egy olyan kaland, ami nélkül sokkal könnyebben élhetnénk, de nélküle a lét lényegét nem érthetnénk-érezhetnénk meg.
Kádár professzor, hogy gyönyörűséges feleségét aranykalitkában tarthassa, agyondolgozza magát, csakhogy ettől pont a szerelemre nem marad idő. És ha egy magányos, szép feleség közelében ott egy jóképű fiatalember, már csak idő kérdése, hogy mikor tör ki a „vihar”…



Galéria


Fotó: Nagy Erzsébet, Karádi Zsolt



Így készült…

WERKli – A Nyíregyházi Televízió műsora (1. rész)


WERKli – A Nyíregyházi Televízió műsora (2. rész)

Készítette:
Szerkesztő-riporter: OLASZ BERTALAN
Narrátor: SILIMON BEÁTA
Operatőr: KÉSMÁRKI ZOLTÁN, LINZENBOLD ATTILA
Vágó: OLASZ BERTALAN
Gyártásvezető: KISSNÉ KERTÉSZ ANIKÓ



Videó

Márai Sándor: Kaland a Móricz Zsigmond Színházban
Az összeállítást a Kölcsey Televízió készítette.




Kritikák

ÉLETKUDARCOK, ZENEKÍSÉRETTEL

Az új Márai-bemutató két dolgot bizonyít. Egyrészt azt, hogy még mindig az ország egyik legjobb társulata a nyíregyházi. Másrészt azt, hogy a Kaland korántsem problémamentes darab, de jó színházat lehet belőle csinálni.

Hargitai Iván rendezése kétféle módon közelít (látszólag ellentétes irányból) a Márai-darabhoz. Egyrészt mélyen komolyan veszi, másrészt idézőjelek közé teszi. De a kétféle közelítés érdekes módon nem oltja ki egymást, hanem közös összhatásban egyesül.

Hargitai rendezése egyrészt megpróbálja hitelesíteni, maivá hangolni a helyzeteket és a figurákat. Nagyszerű például erre az első jelenet komor, izgatott hangütése. Két nőt látunk a színpadon, akik másképpen élik meg a magányukat. És azt, hogy egy olyan világban élnek, amelyben a társadalmi és a nemi szerepek nagyon határozott helyeket jelölnek ki. „Maga hűséges és pontos munkás” – mondja az Orvosnő (Széles Zita) az Asszisztensnek (Jenei Judit), aki ezt válaszolja: „Mi lehetnék más, doktornő? Csúnya vagyok, elmúltam harmincéves, és nem mentem férjez.” Egy kasztosodott társadalmat ábrázol a Kaland, amelyben az elvárások, előítéletek, tekintélyelvek mozgatnak mindent, amelyben az alá-fölérendeltségi viszonyok nagyon szűk helyeket és mozgástereket szabnak ki. A Kaland szerint magasabb társadalmi helyzetbe kerülni annyit jelent, hogy az ember nagyobb mozgásteret vív ki magának, de – ezt is sejteti a mű – ennek nagy ára van.

Az első jelenetben – és ezt a nyíregyházi előadás hangsúlyozza is – két vesztes jelenik meg. A szomorú, zárt asszisztensnő, akinek már semmi más reménye nincs az életben, mint hogy engedelmes és hűséges munkatárs (kevésbé eufemisztikus kifejezéssel: „afféle tudományos cseléd”) legyen. Jenei Judit szép alakításában az ad emberi dimenziót ennek az alázatos szolgálatnak, hogy az asszisztensnő reménytelenül szerelmes a professzorába. „Csak azoknak nem tudunk segíteni, akiket szeretünk” – mondja neki az utolsó jelenetben. És ekkor rá is pillant a professzorra. De aztán gyorsan siet tovább, hogy nehogy jelentősége legyen ennek a véletlenül kiszakadt mondatnak és tekintetnek.

Széles Zita ellenben egy olyan nőt játszik, aki még nem törődött bele a sorsába. Sőt most szembesül vele, hogy talán örökre egyedül marad. Hiába van neki diplomája – ahogy az asszisztensnő utal a köztük lévő hatalmas különbségre –, a két magányos nő lehetséges sorsközössége arra kényszeríti az orvosnőt, hogy az asszisztensnőnek tegyen vallomást. Ezt a társadalmi státuszokat áthágó gesztust Széles Zita izgatott, vibráló mozdulatokkal hitelesíti. Ekkor egy olyan nőt játszik, akit annyira felkavar a helyzete, hogy láthatólag nincs is tisztában azzal, hogy kinek önti ki a szívét, csak mindenképpen el akarja mondani valakinek, ami belülről szétfeszíti. (És ezt a „bizalmaskodást” egy gyönyörű gesztussal hárítja el az asszisztensnő: „A doktornő bizalma nagyon megtisztel, de nem szeretnék erre a kérdésre felelni.”)
Szép lassan egy szerelmi négyszög bontakozik ki a Márai-darabban: a doktornő a munkatársába, Zoltán tanársegédbe szerelmes. Azt is remélte, hogy feleségül fog hozzá menni. De a férfi az utóbbi időben elhidegült tőle, és most szakítani is akar vele. Mint mondja, külföldre utazik.
Ezt a hírt Zoltán tanársegéd (Illyés Ákos) a főnökével, a professzorral is közli. Talán nem a legjobb pillanatban, hisz most inkább ünnepelniük kellene. Kádár professzor ugyanis élete csúcsára érkezett: létrehoztak számára egy klinikát – maga a miniszter avatta –, most ennek megnyitójáról érkeznek a szereplők. Kádár (Puskás Tivadar) együtt örülne a tanítványával, a bizalom különleges jeleként még meg is öleli, amit Zoltán mereven, szinte elutasítóan fogad. Ennek nemcsak az az oka, hogy a társadalmi különbségek negligálása csak felülről lefelé működhet következmények nélkül, hanem az is, hogy a tanársegédnek súlyos titkai vannak. (Az Illyés Ákos teremtette figurának ez a lényege: nagy terhek nyomják a vállát, döntő elhatározása közben súlyos lelkiismeret-furdalás is gyötri. Igazán magának sem tud elszámolni, mintha folyton kényszerek között mozogna, ezért egy pillanatra sem képes felszabadult lenni.)

Zoltán tanársegéddel való beszélgetésében Kádár professzor bizalma fokozatosan fordul át értetlenségbe, majd csalódásba, számonkérésbe, sőt bizonyos értelemben átkozódásba. A tanársegéd ugyanis közli vele, hogy nem fogadhatja el a klinika igazgatói állását, mert külföldre megy – mint szép lassan kiderül – egy férjes asszonyhoz fűződő szerelmi szenvedély következményeként. A professzor úgy érzi, hogy a tanítványa (lehetséges utódja, akiben néha a fiát is látja) nemcsak őt árulja el, hanem az orvosi hivatását is. (Bár a tanársegéd egy francia klinika meghívását fogadta el.) „Egy élet minden tapasztalatával mondom önnek, hogy egy nő, aki ide juttat egy férfit, nem érdemli meg a becsülésünket.” Majd csalónak, betegnek, „elveszett ember”-nek minősíti Zoltánt.

Az első felvonás utolsó jelenetében az is kiderül a nézők számára, hogy Zoltán Kádár professzor feleségével, Annával (Horváth Margit) készül külföldre szökni. Hozzá fűzi az új szerelmi szenvedély. Zoltán bevallja neki, hogy nem volt mersze elmondani a professzornak, hogy kivel szökik meg, csak azt, hogy elmegy. Akkor én mondom meg neki – mondja eltökélten Anna. „Halálosan megsebzel, talán megölsz egy embert” – válaszolja a tanársegéd. „Vagy őt, vagy téged és magamat” – mondja a nő, majd megkérdezi Zoltánt, hogy szereti-e. „E pillanatban csaknem gyűlöllek” – válaszolja a férfi.
De nemcsak ezekben a hangzatos mondatokban jut igazán közel a darab a melodrámához, hanem még inkább a második felvonásban, amikor sor kerül Kádár és Anna nagy beszélgetésére. Látszólag ellentétes szándékokból kezdődik a beszélgetés: a férj legszívesebben mindent hátrahagyna, és elutazna a feleségével három hétre a tengerpartra (de nem lehet, mert be kell rendezni, be kell üzemelni a klinikát), az asszony viszont el akarja hagyni a férjét. „Az életnek, melyet ebben a házban élünk, nincs igazi értelme többé” – mondja. És arról beszél, hogy a férjét alig látja. Kádárt annyira elfoglalja az orvosi munkája, hogy nincs igazi kapcsolat köztük. „Fellázadok a törvény ellen, és azt mondom, hogy el kell hagynom téged, mert nem bírom tovább ezt a magányt.”

Mindezt Kádár azért éli meg teljes összeomlásként, mert egy korábbi életdöntését kérdőjelezi meg. Megjelenik ugyanis Kádár egykori egyetemista társa, Szekeres (Fazekas István), akivel annak idején közös kutatásokat végeztek együtt – sőt egy szintén felbukkanó újságíró (Fellinger Domonkos) szerint 25 éve jelentős felfedezésekre jutottak. De Kádár feladta a tudományos pályáját, hogy magánpraxist folytathasson, és megadhasson mindent a feleségének (aki a darab szerint 24 évvel fiatalabb nála, ezért támad egy majd évtizednyi űr Kádár életútjában). Fazekas István remekül alakít egy tétova, a szerénységen át magabiztos figurát, aki szinte mentegetőzve jelentkezik az élő lelkiismeret szerepére: „Te feláldoztad munkád igazi értelmét, hogy kiszolgálhass egy embert, aki kedves neked. Most én is megkérdem: megérte?” Azt sugallja egykori iskolatársának, hogy mivel klinikája lesz, folytatnia kell az egykori kutatásokat. „Törődj kevesebbet az egyesekkel, hogy jobban szolgálhassad az egészet.”

Szekeres szerint Kádár a feleségéért tett mindent, miatta fordított hátat a kutatásnak. Az asszony szerint viszont a férfi nem is törődik vele. Így valami sántít a Márai felállította képletben. Hogy tudja egy ember úgy elárulni az eredeti hivatását, hogy közben megfeledkezik arról, amiért ezt valójában teszi? Miközben a mindenki helyett az egyetlen ember állította élete centrumába, miért nem törődik igazán vele? Vagy miért csak az a törődés, hogy minden kívánságát teljesíteni akarja, ezért egyre több pénzt keres neki, de közben már alig tölt valami időt az asszonnyal, aki állítólag az élete értelme? Nem túl merevek és közhelyesek azok a férfi és női szerepek, amelyeket a Kaland kínál: a hivatásába beletemetkezett férfi és az unatkozó szépasszony?

Ugyanakkor dramaturgiailag sem pontos Kádár és Anna nagyjelenete. A végén ugyanis az derül ki, hogy a professzor már tudja, hogy az asszony el akarja hagyni (az iroda tévedésből neki postázta ki Anna útlevelét és hálókocsijegyét), de többszöri visszaolvasás után sem találom azt a jelenetben, hogy Kádár ennek a tudásnak a birtokában irányítaná a feleségével való „leszámolást”. Sőt azt sem, hogy leszámolni akar-e vele, vagy éppen kijózanítani, magához láncolni az asszonyt. Márai jó színpadérzékkel építi fel a hatást, de a sejtetés és a titokadagolás fontosabb számára, mint az emögött megérthető emberi motivációk ábrázolása. A dramaturgiai hatás mögött ugyanis nincsenek pontosan felépítve az emberi játszma egymást követő lépései, illetve lelki rugói. Ezzel azt is állítom, hogy ezt a jelenetet nem lehet pontosabban és mélyebben játszani, mint ahogy azt Nyíregyházán teszik.

Talán ezzel a jelenettel foglalkozva érezhette Hargitai Iván azt, hogy itt nem járható az az út, amelyre a darab elején lépett, amikor korszerű, mai színészi gesztusokat kért a szereplőitől, hogy ezzel hitelesítsék a figurákat és a helyzeteket. Ehhez a nagyjelenethez nem lehet vibráló, mai színjátszást illeszteni, mert ez óhatatlanul felerősíti azokat a közhelyeket, amelyek időről időre kiszaladnak a szereplők száján. Hargitai azonban – nagyon helyesen – mégsem akarta megkérdőjelezni Márai alakjainak emberi igazságait. Hogy ezt még véletlenül se vonja meg tőlük, más utat kellett választania.

Ekkor kap értelmet az egyik legfontosabb rendezői megoldás, amit nagyon sokáig értetlenül figyeltem. A jeleneteket ugyanis egy dizőz (Gosztola Adél) éneke szakítja meg, aki két háború közötti slágereket búg nagyon kellemesen a mikrofonba. Hol majdnem egy teljes dalt énekel, hol csak egy versszakot. A látszólag közönségszórakoztató megoldás paradox módon mélységet visz a történetbe. A dalokban felidézett, banalitásként, közhelyesen megélt férfi- és nőbánatok sorsszerűséget sejtetnek. Hargitai tehát nem azt kérdezi Máraitól, hogy miért nem ás mélyebbre pszichológiában, emberismeretben, hanem azt hangsúlyozza a darabból, amit mégis meg tudott mutatni a szerző: minden emberi szenvedés végzetszerűségét. Ezért van helyük ezeknek a slágereknek az előadásban, melyeknek az idő ráadásul különös patinát is kölcsönzött.

Az előadás szemléletváltását a díszlet változása is jelzi. Cziegler Balázs tere eddig egy elegáns orvosi rendelővel kombinált szalont ábrázolt. A nagyjelenetben azonban felemelkedik a hátsó üvegfal, és felerősödnek a hátsó függönyre vetülő árnyékok: a dizőz és az őt kísérő zenekar sziluettjei, illetve a vizsgálatra készülődő Anna árnyéka. Ekkor a realitásból átlépünk a színházba.
A távolságtartás, a finom irónia némileg szabadabb olvasatát teszi lehetővé a Kalandnak. Az embernek az is eszébe jut – amit Márai nem írt meg –, hogy Kádár valójában „kivégzi” a feleségét, és kegyetlenül leszámol az őt eláruló tanítványával. A nagyjelenet ugyanis úgy folytatódik, hogy Anna néhány véletlen elszólása megakad Kádár fülében, és orvosi vizsgálatnak veti alá az asszonyt. Ennek eredményeként arra jut – ezt nem közli Annával –, hogy feleségének végzetes tüdőrákja van.

Ez egy fontos probléma a darabban, amire az előadásnak is valamiféle választ kell adnia. Nemcsak az a kérdés, hogy hátkopogtatással, szívhallgatózással, vérnyomásméréssel és szemreflex vizsgálattal – Márai szerzői instrukcióiban éppúgy ezek a „diagnosztikai módszerek” szerepelnek, mint az előadásban – meg lehet-e állapítani a rákot. És hogy ehhez a röntgenkép szolgáltat-e annyi bizonyosságot, hogy az orvosprofesszor még a betegség lefolyását is pontosan meg tudja határozni? Hanem az, hogy mit is akar a szerző azzal, hogy a sikeres és elismert férfit épp a pályája csúcsán elhagyó (a darab szerint pont harmincéves) asszonyról az derül ki, hogy halálos beteg. És ennek a kérdésnek a megválaszolásban fontos Hargitai Ivánnak az a döntése, hogy röntgengép helyett árnyjátékot, valószerűség helyett stilizációt alkalmaz. Így alakul – legalábbis az én olvasatomban – egy melodramatikus fordulat kegyetlen kivégzéssé. Kádár éppúgy tesz, ahogy egy mélyen csalódott, teljes személyiségében megbántott szerelmes viselkedik: halottá nyilvánítja azt a nőt, aki őt érzéketlenül elhagyja.

Ráadásul a professzor a tanársegédet is „megbünteti”: utasítja, hogy szökjön meg a feleségével, de valójában mint orvos kísérje. Úgy, hogy az asszony ne tudja, hogy a nagy kaland valójában a végső állomás felé tartó utazás. Márainál eldöntetlen, hogy abban, ahogy Kádár rábízza a feleségét Zoltánra, mennyi a nagyvonalú, bánatos lemondás és mennyi a büntetés. Hargitainál viszont egyértelműen kegyetlen leszámolásról van szó. A legbeszédesebben erről az a kép árulkodik, ahogy a tanársegéd megtörten a professzora íróasztala fölé görnyed, kezében a tüdőszanatórium címe, ahová a végső stádiumban be kéne kísérnie Annát. Nemcsak a feladattól szabadulna Zoltán, de az elszeretett feleséget is visszaszolgáltatná urának.
Az előadás befejezése ügyesen egyensúlyoz az életkudarcok hiteles megmutatása és az irónia között. Visszatérnek a Széles Zita és Jenei Judit játszotta szívszorító alakok, és felbukkan a Fazekes István játszott remek figura is. A vidéki orvos a pályaudvarról rohan vissza, hogy ismét nagyrabecsüléséről biztosítsa az élete romjai felett tébláboló Kádárt. A professzor úgy dönt, hogy felhagy a magánpraxissal, és ezután csak a kutatásnak él. És még akar valami jelentőségteljeset mondani Szekeresnek: „Az időnek nincs számomra többé értéke, sem jelentősége.” Szerekes barátilag bólintani akar, de ostoba tekintet ül ki az arcára, nem érti ugyanis, hogy mit jelent ez a sokértelműnek szánt, enigmatikus mondat. „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet” – énekli a dizőz.

Sándor L. István
Megjelent az Ellenfény Online weboldalon.



„HIÁBA MENEKÜLSZ, HIÁBA FUTSZ”

Márai Sándor színműve a nagyszínpadon

Márai darabja megérinti a nézőt. Megérinti és nyugtalanná teszi. Olyan kérdéseket szegez neki, amelyekre csak egész valójával felelhet. És ez az igazi színház feladata.

Márai Sándor (1900-1989) Kaland című színművének ősbemutatója 1940. október 16-án volt a Nemzeti Kamaraszínházban. Németh Antal rendezése Rajnai Gáborral, Tőkés Annával, Jávor Pállal, Makay Margittal a főbb szerepekben több mint háromszáz előadást ért meg. A korszak vezető színházi kritikusa, Schöpflin Aladár a Nyugat 1940. novemberi számában azt írta róla: Márai művének „tematikája kiemelkedik a világ mai drámai terméséből, a legfontosabb pontokon a dráma teljes, a feszültség ellenállhatatlan, a hangszerelés olyan gazdag, hogy a színházból kijövet olyanforma érzésünk marad, mintha zeneművet hallottunk volna.”

A Kaland cselekménye valójában egy emberi dráma, sőt inkább több emberi dráma kibontása. A klasszikus tömörségre törekvő előadás az írói utasítás szerint „délután kettőtől négyig” játszódik. E rövid idő alatt azonban a szereplők élete gyökeresen megváltozik. Az emberi létezés olyan jelentős kérdéseivel kell szembe nézniük, mint élet, halál, szerelem, hivatás. A figurák egymáshoz való viszonya bizonyos csehovi alapképletet mutat: senki nem azt szereti, akit szeretnie kellene. Éppen ezért aztán mindenki boldogtalan lesz. E paradox helyzetet súlyosbítja a fiatalasszony gyógyíthatatlan betegségének diagnózisa: ezáltal átrajzolódik a szerelmi három (négy-, illetve öt)szög. Az érzelmi kalandból így lesz „halálos kaland”.

A jelzett időintervallum elegendő Márainak arra, hogy határhelyzetbe vetett hőseinek viselkedésében létfilozófiai kérdések erezetét figyelhesse meg.

A szakmai-emberi sikereinek csúcsára ért, majd onnan gyorsan a teljes összeomlásba hulló orvostanár történetének első kidolgozása a Rendelés előtt című novella. (Máraira nyilván hatott az általa 1920-ban fordított Schnitzler-darab, A megismerés órája is.) A szerző a Kalandban ötletesen lép túl a szerelmi histórián, s a bravúros szerkesztés következtében általánosabb mondanivaló kifejtéséhez jut el. Eközben azonban megőrzi regényírói technika sajátosságait: zengő nyelve statikussá teszi a darabot.

Éppen ezért volt nehéz dolga Hargitai Ivánnak, a nyíregyházi bemutató rendezőjének. A Kaland cizellált párbeszédei a míves írói munka szép példái, ám a színszerűség mégiscsak akciókat kíván. (Az írott változathoz képest a színpadi dialógusok markáns dramaturgiai beavatkozásról tanúskodnak. Az alkalmazott húzások – a ma túlságosan romantikusnak hangzó szövegdarabok, a redundáns kijelentések kiiktatása – a játék előnyére vált.) A realista színjátszás hagyományaira épülő, drámai elemeket tartalmazó mű lassan hömpölygő szövegszínház: ez a stílus a mai néző számára nehezen elviselhető. Talán ez is indokolhatja az Énekesnő szerepének az előadásba történő beiktatását. Az egyes jelenetek közé többnyire Karády Katalin-slágereket előadó alak hangulatteremtő hatású dalai-dalrészletei hol értelmezik, hol kommentálják a látottakat. A Gosztola Adél által megformált figura egyszer-egyszer szobalányként is feltűnik, nehezítve ezzel az értelmezést. A záró képben mint a „halál angyala” jelenik meg, hogy a mindenét elveszítő Kádár orvostanár az ő ölébe hajthassa fejét…

Hargitai Iván rendezése visszafogja a Kalandban rejlő melodráma túlzott érvényesülését. A bemutató témájánál fogva, s a kidolgozott színészi játék következtében így is rendkívül hatásos. Intellektuális színház, amelynek kérdésfeltevései ma éppúgy érvényesek, mint a keletkezés idején.

A Móricz Zsigmond Színház a szükségből kovácsol erényt akkor, amikor Cziegler Balázsnak az Adáshibához készített díszleteit némi módosítással újrahasznosítja. Az orvostanár rendelőjét ábrázoló szobabelső „realizmusát” a felhúzható, sokfunkciós szürke háttérfüggöny oldja, hiszen az hol a dekoratív árnyképek megjelenítési helyének, hol a röntgengép képernyőjének funkcióját látja el. Akkor emelkedik a magasba, amikor az orvos hitvese, majd Zoltán doktor elindul a nagy kalandra, elindul a halál felé. Ezt sugallja a megnyíló fekete tér, amelyben az Énekesnő (a végzet asszonya?) áll. (Az, hogy itt látszódnak a zenészek is, nem eléggé konzekvensen átgondolt mozzanat.) Ezután a szürke háttér ismét leereszkedik (az ablakok-ajtók díszleteleme nem). Ez azzal az üzenettel jár, hogy Kádár doktor körül végleg bezárult a klinika. Nincs menekvés. Ahogy az Énekesnő mondja: „Hiába menekülsz, hiába futsz, / a sorsod elől futni úgyse tudsz…)

A bemutató jól kimunkált művészi alakításokat kínál. Puskás Tivadar sokrétűen ábrázolja a pályája zenitjére ért, a klinika élére kinevezett orvost, Kádár doktort. Nagy öröm látni őt ismét drámai szerepben: újfent bizonyítja, hogy színészi eszköztára mennyire gazdag! Ugyancsak árnyaltan állítja elénk Horváth Margit Annát, Kádár feleségét. Elmondható, hogy a kitűnő énekesi adottságokkal rendelkező színésznő az elmúlt évek alatt drámai szerepek hatásos alakítójává érett. Illyés Ákos a fiatal és szerelmes Zoltán doktor, Széles Zita a boldogtalan Pálos Eszter megformálójaként érdemel dicséretet. Fazekas István a huszonöt esztendeje nem látott egykori kutatótárs, Jenei Judit pedig a voltaképpen Kádárért rajongó, zárkózott asszisztensnő szerepében nyújt emlékezeteset. Fellinger Domokos pár perces jelenetében magabiztos újságírót jelenít meg.

A Kaland rezignáltan zárul: az asszisztensnő többértelmű kijelentése („…éppen csak azokon nem tudunk soha segíteni, akiket szeretünk.”), illetve a slágerközhely („Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet..) az élet törékenységére, a boldogság elszalaszthatóságára figyelmeztet.

Karádi Zsolt



KALAND A MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNHÁZ NAGYSZÍNPADÁN

Március 19-én mutatta be a Móricz Zsigmond Színház Márai Sándor Kaland című színművét Hargitai Iván rendezésében. A két és fél órás előadás egy szerelmi ötszög köré épül, amelyben három ember sorsa áll a középpontban: Kádár Péter professzor (Puskás Tivadar) és a fiatal tanársegéd, Zoltán doktor (Illyés Ákos) egy azon nőt, Annát (Horváth Margit) igyekszik megtartani. A nő nem más, mint a professzor felesége. A látszólag egyszerű képletű történet azonban hamar tragédiába csap át, amikor kiderül, hogy a körülrajongott asszonyt egyikük sem tudhatja már sokáig magáénak, mert hat hónap leforgása után csak egy valaki birtokolhatja, a halál. A mellékszereplők története e háromszög köré fonódik: az elhagyott Pálos Eszter (Széles Zita) doktornő próbálja visszakönyörögni a tanársegéd valamikori szerelmét, míg a magányos asszisztensnő titokban a professzor iránt táplál gyengéd érzelmeket.

Az előadás több kérdést boncolgat: hogyan tarthatunk életben évtizedeken keresztül egy házasságot, hogyan lehet megteremteni az egyensúlyt a hivatás és a magánélet között úgy, hogy egyik se szenvedjen csorbát, hogyan lehet elengedni azt, aki a legközelebb áll hozzánk, van-e erkölcsi jogunk kiszakítani valakit a saját világából, és ami talán a legfontosabb: hogyan lehet elfogadni, hogy képtelenek vagyunk megmenteni azt, akit szeretünk. Sem Márai darabjának, sem Hargitai rendezésének nem célja, hogy megválaszolja e problémákat; mindkettő a lélektani folyamatok, a pszichológiai elemzések bemutatása köré épül. Épp ebben áll a Márai-művek színpadra vitelének nehézsége, mert a lélektani vívódások minimális akcióval, a filozofikus tartalommal bíró dialógusokban kapnak szerepet. Hargitai statikus előadásában a realista színjátszás érvényesül.

A felvetett problémák közül az egyik kérdés kiemelt jelentőséggel bír: megéri-e háttérbe szorítani a tudományos munkát a szeretett nőért. Az előadásban erre két választ is találunk. Az ellentétes véleményeket a professzor egy hajdani egyetemi kollégával (Fazekas István) való találkozásában tárja elénk, akinek megjelenése megkérdőjelezi az elmúlt évek családi harmóniáját. Ez a találkozás keretként öleli körül az eseményeket, a történet végén ugyanis megismétlődik, de a vélemények immár felcserélődnek. Az előadásban nincs megoldás, feloldozás vagy abszolút igazság, csupán rezignáció.

A jeleneteket Karády Katalin-dalok szőtték át Gosztola Adél előadásában. Az énekesnő és szobalány gesztusaiban gyakran kommentálta az eseményeket, dalai pedig nem csak felidézték a múlt század eleji hangulatot, hanem elidegenítő effektusként hatottak, amelyek igyekeztek eltávolítani a nézőket az eseményektől, mindinkább arra sarkallva őket, hogy csak külső szemlélőként figyeljenek. A rendezés ebből a szempontból újszerűen közelítette meg a mindinkább beleérzésre és az együttérzés kiváltására törekvő darabot.

A Kaland remek szereposztásban került színpadra. Fellinger Domonkos a törtető újságíró, Jenei Judit az árnyként élő, magányos és boldogtalan asszisztensnő, Fazekas István a lánglelkű tudós, Szekeres doktor szerepében maradnak emlékezetesek. Széles Zita hitelesen formázza meg a harmincas évei végén járó, reménytelenül szerelmes doktornőt, aki igyekszik az utolsó hajszálba is kapaszkodni. Miként Illyés Ákos az életét felégető, esztelen tanársegédet és Horváth Margit az unalomból s magányból kitörni vágyó, majd elbizonytalanodó feleséget. Puskás Tivadar katartikus játékában mesterien dolgozza ki a tragikus sorsú professzor alakját.

Ernei Júlia



A MAGÁNYBÓL KALANDBA MENEKÜL AZ EMBER

A helyszín, a színházban a színpadi tér, alapjaiban meghatározza az előadás üzenetét, a nézők és a színészek egymás közötti kapcsolatát. Azoknak az érzelmi kapcsolatoknak a kialakulását vagy elsorvadását, rossz esetben meg sem születését, amelyeket a darab üzen.

Ez jellemezte a Móricz Zsigmond Színház új bemutatóját is, amelyet a nagyszínpadon láthattunk. A díszlet, amely remineszcenciaként hatott az Adáshibára (Cziegler Balázs), egy nagyon fontos dolgot akadályozott meg: az egymásba kapcsolódó sorsok pszichológiai rajzát távol tartotta tőlünk a rendező Hargitai Iván. Ezért a Krúdy Kamaraszínpadon a színpadi hatás megsokszorozódhatott volna.

Pedig a Kaland igazi márais darab: lelki önboncolás, pszichológiai kísérlet: hogyan viselkedik az ember, ha különféle helyzetekbe sodródik. (Írói módszerét tekintve Márai kissé emlékeztet Zolára, aki hőseit különféle társadalmi, szociológiai közegekbe helyezi, s leírja, hogyan viselkednek benne. Taine millieu-elmélete után: a környezet meghatározza az embert.)

Márai Sándor gyönyörű, hajlékony magyar nyelven szólaltatja meg a figurákat: Kádár Péter orvostanárt, akit Puskás Tivadar formált meg sokszínűen, ellentétes árnyalatokban is uralta a lelki helyzeteket. Anna, az elfoglalt, de közben jómódot is teremtő férj mellett egy idő után unatkozik, hiányzanak számára a hétköznapi örömök. Nem tudatosan, de belesodródik a kalandba. Horváth Margitot akkor látjuk igazán elemében, amikor harcol ezért az új szerelemért, mert végre élni akar! Zoltán tanársegéd szeretne felnőni a professzorhoz, szorgalmas, alázatos, de egyre bátrabban viszonozza Anna szerelmét. A csúcsponton gyötri a lelkiismeret, hiszen kiderül, hogy Anna tüdőbeteg, s mindössze fél éve van már hátra. Szeretné, ha ezt az időt a férjével töltené. De akkor meg kellene mondani Annának, hogy beteg. S ezt senki sem akarja! Így aztán mindenki eljátssza a kísérlet alanyát, mert Márai így képzeli ezt a lélektani helyzetet. Illyés Ákos több mint határozatlan ebben a szerepben. Orvosként is, szeretőként is. Széles Zita Eszter doktornője egyre reménytelenebbül szerelmes a tanársegédbe. Egymást keresztezik a sorsok és az érzések. Márai számára igazi kísérleti terep: válogathat az értelmiségi megoldási lehetőségek közül, végül romantikus hősként, az emberszeretet nevében útjukra bocsátja a szerelmeseket.

Fazekas István, Kádár Péter egykori diáktársa váratlanul bukkan fel a múltból. Fazekas visszafogott játékkal érzékelteti, hogy az orvostanár egyéniségének is megvannak a maga szürke foltjai, akár Anna tüdejének. Jenei Judit rövid jelenlétével is képes volt megrajzolni a „neki rendelt” drámai és reménytelen sorsot. Fellinger Domonkos inkább egy mai bulvárújságíró magatartását formálta meg.

Gosztola Adél kettős szerepében remekelt. Az énekesnő „megemelte” a történetet s érzelmi hangulatot teremtett, szobalányként pedig hitelesen tette a dolgát.

A lélekelemzés nem könnyű dolog: annak sem, aki végzi, de annak sem, aki elszenvedi. A Kaland 2011-ben sajátos kiáltás, amely a magányba szorítottak hangja. Hátha meghallja valaki.

1940-ben a Nemzeti Kamaraszínház Kaland című ősbemutatója hatalmas sikert aratott. Hála Németh Antal kiváló rendezésének, Rajnai Gábor, Tőkés Anna, Jávor Pál, Makay Margit remek alakításának. De mindenekelőtt a pálya csúcsára érkező Márai Sándornak, aki máig élvezhető bravúrdarabot írt, emlékezetes szerepekkel, pompás dialógusokkal. Noha 18 magyar bemutatót tartottak 1940-ben, az Akadémia a bemutató után több száz előadást megért Kalandnak ítélte az év legjobb színdarabjáért járó Vojnich-díjat. Az egyetlen helyszínen, egy budai villa orvosi rendelőjében néhány óra leforgása alatt lejátszódó drámában valamennyi szereplő élete fenekestül felfordul. Senki és semmi sem az, aminek tegnap látszott. A Kaland a szerelem, a hivatástudat, a hűség és hűtlenség, a siker és bukás drámája. Színpadra szánt alkotás, ám olvasmányként is rendkívül élvezetes, a Gyertyák csonkig égnek legjobb lapjait idézi fel.

Nagy István Attila
Megjelent a Kelet-Magyarország 2011. márc. 22-i számában.

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi