Szakonyi Károly

ADÁSHIBA

Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ

Bemutató: 2011. január 22.



Szereposztás



Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS
Jelmeztervező: BERZSENYI KRISZTINA
Video: MÉSZÁROS PÉTER
Zene: SZESZTAI DÁVID
Dramaturg: ARI-NAGY BARBARA
Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS


A darab

1969, Magyarország. A Bódog család a legkisebb fiú, Imrus születésnapját ünnepli. A mama halat ránt és puncstortát készít, a papa felveszi a jobbik zakóját. A testvérek is időben megérkeznek. Minden szabályszerűen zajlik, tisztes kispolgári formák szerint – csak közben folyamatosan megy a tévé. Ezt nézik vacsora alatt és amíg felszelik a tortát, ezt nézik ülve, állva és járás közben, erre koncentrálnak, amíg beszélnek vagy hozzájuk beszél valaki. Érthető, ha néhány apróság elkerüli a figyelmüket. Például, hogy Vanda, a lánytestvér, felmondott a munkahelyén, hogy Imrus tulajdonképpen nem tizennyolc, hanem tizenkilenc éves, hogy a család albérlőjét Krisztosznak hívják, és tizenkét tanítvány látogatja rendszeresen… Mindebből Bódogék semmit sem vesznek észre – vagy nem akarnak észrevenni? –, pedig házuk hétköznapi tragédiák és nem mindennapi csodák helyszíne. Szakonyi Károly Adáshibája 1970-es vígszínházi bemutatója óta az egyik legtöbbet játszott magyar színdarab. Ma sem vesztett semmit erejéből: keserű humora, abszurdba hajló helyzetei kíméletlen élességgel mutatnak be egy átlagos magyar családot, ahol kényelmesebb félrenézni, mint felismerni a valóságot. Az eltelt idő nemhogy halványított volna a szomorú képen, de még élesebbé tette: az Adáshiba pontos 21. századi látleletté érett az elmúlt negyven évben.



Galéria




Így készült…

WERKli – A Nyíregyházi Televízió műsora (1. rész)


WERKli – A Nyíregyházi Televízió műsora (2. rész)

Készítették:
Szerkesztő-riporter: OLASZ BERTALAN
Narrátor: SILIMON BEÁTA
Operatőr: KÉSMÁRKI ZOLTÁN, LINZENBOLD ATTILA
Vágó: OLASZ BERTALAN
Gyártásvezető: KISSNÉ KERTÉSZ ANIKÓ



Videók

Kölcsey Televízió – Víg-kend (Interjú Szakonyi Károllyal, Keszég Lászlóval és Pregitzer Fruzsinával)



Kölcsey Televízió – Híradó



Kritikák

BÓDOGÉK, A BOLDOGTALANOK

– Szakonyi Károly komédiája a Nagyszínpadon –

Az Adáshiba tükröt tart. „Mintegy a természetnek”. És felmutatja „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Hiába készült 1969-ben és mutatták be 1970-ben, az általa vázolt élethelyzetek nemhogy elavultak volna, hanem még inkább időszerűek.

Mert a jó dráma nem avul. Rólunk szól akkor is, ha több száz évvel ezelőtt játszódik. Az Adáshiba Szakonyi Károly szavai szerint „Történik napjainkban, sajnos”. És ez a napjaink több mint negyven éve tart. (Figyelve a mai folyamatokat, egyre csak rosszabb lesz…) Az 1970-es bemutató óta (amikor Páger Antal, Bulla Elma, Tahi-Tóth László, Béres Ilona, Halász Judit játszották a főbb szerepeket a Pesti Színházban), az Adáshiba itthon és külföldön egyaránt megszámlálhatatlan feldolgozásban került a nézők elé. És mindenütt kirobbanó sikert aratott. Mi a titka? – kérdezhetnénk. Talán az, hogy az írónak olyan témát sikerült választania, amely mindannyiunk számára megkerülhetetlen: ez a család. Illetve a családi élet konformizmusa, a történelmet „alulnézetből” látó kisszerű életek „ne szólj szám-nem fáj fejem” állóvize. A mű szóhasználatával: akváriuma.
Szakonyi drámája annyiban csehovi, hogy a szereplők párhuzamos monológokat mondanak, ezek azonban nem tárnak fel semmit a beszélők lelkéből. Ami elhangzik, csupa közhely, szinte ionesco-i abszurd. (A darab elején a Bódog házaspár úgy ül a fotelben és beszélget a semmiről, miként A kopasz énekesnő antihősei…) Szakonyi társadalomkritikája, amely inkább megértő, mint szarkasztikusan elítélő, Bódogék legkisebb fiának, Imrusnak születésnapi összejövetele kapcsán fogalmazódik meg. Az iróniába hajló, az abszurddal rokon látásmód abból fakad, hogy a szereplők (Imrus és Vanda kivételével) nem veszik észre, milyen lehetetlen módon élnek: a békés felszín jótékonyan takarja el a kiüresedett emberi viszonyaikat. Súlyosbítja a helyzetet az, hogy – szintén abszurd módon – nem ismerik fel az Emberfi nevű albérlőjükben Krisztus alakját. (Ebben Vanda sem kivétel.) Egyedül Imrus fogja fel, mi történik velük és körülöttük. A visszhangtalanságba már-már belefáradó Krisztoszt egyedül megértő, a Németh László-i „minőségemberre” emlékeztető fiú otthagyja a családját, távozik az akváriumlétből – közben hátul a Holdra szállás képeit látjuk. Imrus úgy lép ki a világba, mint az űrutasok a végtelenbe: a légüres térbe.

Mindeközben valamennyi Bódog boldogtalanul a tévé képernyőjét bámulja. 1969-ben vagyunk: a szomszéd is átjön tolókocsistól azért, hogy közösen nézzék a villogó képeket. (A hatvanas években, mivel kevés készülék volt Magyarországon, az együttes tévézés mindennapi eseménynek számított).
Szakonyi Károly munkája, miközben a televízió-függőség szatírája (mindegy, mi megy a dobozban, azt nézni kell), aközben az emberi kapcsolatok erodációjának is látlelete. A Móricz Zsigmond Színház új bemutatója ezt a kettősséget arányosan tárja elénk.
Keszég László az eredetileg két részes komédiát egy felvonásban játszatja. A húzások következtében (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) tömörebbé vált a játék: időtartama annyi, mint egy „normál” mozifilmé: másfél óra. Keszég színpadán (miként azt Szakonyi is előírta), nem látható a folyamatosan üzemelő tévékészülék. Így a családtagok szemben ülnek a publikummal, s bennünket néznek, önnön tükrüket; még akkor is, ha krimit látnak. A szöveg nehéz feladat elé állítja a mindenkori rendezőt, mert kevés az akció. Keszég és színészei mindent megtesznek annak érdekében, hogy megmozdítsák e jeleneteket. Cziegler Balázsnak a hatvanas esztendőket idéző, dísztelen díszletei, Berzsenyi Krisztina hétköznapi öltözeteket imitáló jelmezei és Mészáros Péter videói hangulatteremtő funkciójúak.

Keszég rendezése hű maradt Szakonyihoz, megtartotta a hangsúlyokat. Szerencsére nem vitte el az előadást a bohózat felé.
Színészei közül Gáspár Tibor a műsorokból nem sokat értő családfőként, Pregitzer Fruzsina pedig a világot a rántott hal-krumplipüré-puncstorta perspektívájából szemlélő feleségeként remekelt. Vandát, a még Emberfivel is kacérkodó, szerelemre vágyó, a magánéleti-munkahelyi csődöt megélő elvált fiatalasszonyt, kellő empátiával és némi egzisztencialista reménytelenséggel formálta meg Szalma Noémi. A jó pénzért téglát venni akaró Döncit Nagyidai Gergő, párját, Sacit Fridrik Noémi, a tolókocsival érkező, majd abból kipattanó, s oda visszakuporodó Szűcs urat Tóth Károly bő humorral jelenítette meg. A (szódásszifonból) bort fakasztó, a „Kel fel és járj!” csodáját Szűcs úron megmutató, ám a megértés hiányától szenvedő Emberfi alakját Tóth Zoltán László visszafogottan mutatta meg. Imrust, a tizennyolcadik (vagy tizenkilencedik?) születésnapját ünneplő, a Hívást egyedül meghalló fiatalembert Rák Zoltán nagy lelkesedéssel rajzolta elénk.
Az Adáshiba hatásos befejezést nyert: az Emberfi hívévé lett Imrus (ő talán a tizenharmadik tanítvány?) elhagyja hozzátartozóit. Milyen sors vár rá? 1969-ben?
Ezek már művön kívüli kérdések. A mű logikája szerint így kellett cselekednie. Az általam látott előadás, a Premier plusz bérlet közönsége rendkívüli módon együtt élt a játékkal. (Amikor Bódogék vacsoráztak, mögöttem egy hölgy odasúgta férjének: „Ezeknél pontosan úgy van, ahogy nálunk!...)

Szakonyi „keserű komédiája” ma is siker. Igaz, ma kissé mások az arányok, kicsit érződik rajta a tézis-jelleg, olykor direkt is. Bódogék számára fölösleges a csodatétel.
1969-ben a családtagok legalább közösen nézték a televíziót. Ma – sok helyütt – ahány szoba, annyi tévé. Nemcsak a készülékek száma nőtt, hanem a magányosság is.
Keszég László színpadán a befejező jelenetben a szereplők harsányan, szűnni nem akaró módon nevetnek. Hahotáznak, miközben lassan elsötétül a szín. (Az eredeti szöveg szerint csak Vanda kacag, a többiek mereven állnak.) Mintha Gogolt hallanánk: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök.”

Karádi Zsolt



MINT GAGARIN

Hogyan válnak izgalmassá kis magyar mindennapjaink, köztük kitüntetetten azon alkalmak, amikor összeül a szűk család egy ebédre, de a tévézésen, ugráltatáson, veszekedésen, kioktatáson, félreértésen, türelmetlenségen kívül más nem igen fordul meg? Például úgy, hogy az ember megnézni a nyíregyházi Adáshibát, amiben egy nem túl felderítő, de magával ragadó, élettel teli közeg lep el minket, és nem csak jót szórakozhatunk mások idiótaságán, vagy éppen a sajátunkon, de néha rájuk is csodálkozhatunk.

Imrus tizennyolcadik illetve tizenkilencedik születésnapja van, ezért Bódogéknál összeül a család egy ebédre. A színpadi események íve nem csak történetben, de érzetben is a családi ebédek rituáléját tükrözi: ideges készülődés az ebédhez („Miért nem jön már?”), közben tévézés („Azta, nézzétek!”), a tévézés egyébként is végigkíséri a délutánt („Nagyon magányos vagyok! Nézzétek, az ott Róma. Nem Firenze?”), aztán desszert (remek kis puncstorta), a sorozatra átjön a szomszéd („Hát tudják, amikor én még…”), majd beugrik az albérlő, hátha rendet tud tenni („Kelj fel és járj!”), a lánytestvér Vanda le is csap rá („Menjünk be a szobámba”), apuka nagyívű mondókákba kezd („A hagyomány, fiam, a mély érzelmek átadása”), a felsorolás szinte kifogyhatatlan.

Itt minden mondat, minden mozdulat iszonyatosan ismerős lehet mindenki számára, pontosan tudjuk, hogy ki, miről, miért beszél – persze csak ha észre akarjuk venni. A lehetőség megvan rá, hiszen annyira egyedien lettek kidolgozva a karakterek, amitől lendületet és életkedvet kap az előadás, így pedig kellemesen el tudunk nevetgélni az egyébként humoros, de humorában meglehetősen hátborzongató előadáson. Minden családtagnak külön élete, külön mentalitása és külön sérelme van, mindenkinek más és másképp a problémája, a vendégek pedig csak színesítik ezt. Ari-Nagy Barbara dramaturg nem csupán alaposan kitisztázta, hogy Szakonyi Károly drámájában az egyes személyek megszólalásainak hol van a helye, de összetett és részletes viszonyrendszert épített fel Keszég László rendezővel közösen.

Így Gáspár Tibor családfője egy színes szürke szamár, akinek mindenről megvan a véleménye, bár halvány lila gőze sincs arról, hogy miről folyik a beszélgetés. Bódog mindent jobban tud, csak épp a körülötte élőket nem észleli, minden csak üres eszme és elv. Gáspár Bódogból pillanatokon belül feltűnési viszketegségben szereplő ripacsot varázsol, és remek érzékkel poentíroz figyelmes alakításával. Pregitzer Fruzsina kifáradt, a munkájáért nulla elismerést kapó, állandóan robotoló háziasszonya régi mély érzelmek utáni vágyra cserélte fel személyisége minden porcikáját. Bódogné, amikor épp figyel, aggódó édesanya, de hát mikor van neki ideje meg ereje ilyenekre? Szalma Noémi minden mondatában ott rejtőzik, hogy Vandában egykor mennyi akarás és elszántság volt arra, hogy kitörjön ebből a lehúzó közegből, csak rossz eszközökhöz nyúlt. A színésznő minden energiáját a magányos nő utolsó, még csábító leheleteibe fekteti, amelyek szépen lassan elsikkadnak, ahogyan értelmes gondolatai is. Dönci precízen halad az apja által kitaposott úton, látszólagos nagystílűsége és szorongásai szinte már hibátlanul kifejlődtek Nagyidai Gergő játékában, Fridrik Noémi Sacijával ideális látványpárt alkotnak, és a nő harsány hisztijei kíséretében remekül haladnak egymás meggyűlölése felé. Rák Zoltán Imrus naivitását, türelmetlen értetlenségét és időleges értelmességét hangsúlyozza, Tóth Károly Szűcs ura kellemesen és játékosan idegesítő személyiség, aki perverz módon órákra le tudja magát foglalni egy szembe ment porszemmel, vagy egy formás hátsó sejtelmes fogdosásával. Tóth Zoltán László megjelenésében és gesztusaiban is hittel átitatott, de az emberekkel kommunikálni képtelen Megváltó, aki már kijött a formából, csak szórja a csodákat, de igazából elképzelése sincs arról, hogy mire van szüksége a világnak.

És igazából ki tudja ebben a stílus- és identitásficamos közegben? Cziegler Balázs színes, modernizáló falai a szocializmusból átlomtalanított bútorokkal változatosan és látványosan adják át ezt a teljes eltévelyedettséget. A díszlet a függönylerántás pillanatától kezdve szinte végig sugárzik a színpadon, élet van benne. Ahogyan Berzsenyi Krisztina színes stílusossággal ízléstelen ruháiban is, amik egyszerre tudnak vágykeltőek (Vanda), nyolcvanas évek beliek (Saci), lepukkadtak (Szűcs úr) vagy teljesen szürkék lenni (Bódog).

Mészáros Péter háttérben munkáló csoda-animációi érzékletes giccsességgel példázzák, hogy itt már nem segít semmilyen csoda. A világ egyszerűen beállt a maga figyelmetlen megszokásaiba és túlélőreflexeibe. Az előadás bár csak finoman pedzegeti, hogy ez akár ma is történhet, a színészek magával ragadóan dolgoznak ezekért a felismerésekért, amiket bátran megtehetünk. És ha másért nem, egy ennyire magával ragadóan, könnyedén tragikus és szórakoztató előadásért érdemes ezeket észrevenni – nem biztos, hogy Gagarin a Holdon néz minket.

Nyulassy Attila
7ora7.hu



HALK NEVETÉS ÉS KESERŰ ÖNVIZSGÁLAT

Az Adáshiba Szakonyi Károly színműve, melyet a Vígszínház felkérésre írt 1970-ben, a Pesti Színházban mutatták be, Várkonyi Gábor rendezésében. A főszerepeket Páger Antal, Bulla Elma, Béres Ilona, Ernyei Béla, Halász Judit, Nagy Gábor és Tahi Tóth László alakították.

A darab középpontjában a televízió áll, pedig nincs is a színpadon. Már a darab kezdetén be van kapcsolva, s ki sem kapcsolják az előadás végéig. A tévé nem valóságos tárgy, hanem a képernyő maga a színpadnyílás, így a szereplők akkor is a nézőtér felé bámulnak mereven, ha egymáshoz szólnak. Vanda (Szalma Noémi) az egyetlen szereplő, akit nem izgat a tévé, hiszen úgy küzd a sorsával, mint egy csehovi főhősnő.

A Magyar Televízió rendszeres adása 1958-ban kezdődött. A készülék az átlagember otthonában a 60-as évek végén, illetve a 70-es évek elején jelent meg. A műben a Holdra szállást közvetítik, tehát 1969-ben vagyunk, a Kádár-korszak lassan puhuló diktatúrájában. Ekkor már utazhattak Olaszba, Jugóba a nem veszélyes egyedek.

Az átlagember örül a Trabantnak, boldog az államtól kapott panelben, felvonul május 1-jén, közben ingyen sört vedel és virslit zabál, és merészebb álmaiban egy balatoni telek büszke tulajdonosa (Dönci – Nagyidai Gergő és Saci – Fridrik Noémi) szeretne lenni.

Szakonyi Károly két felvonásos komédiáját egy részben láthattuk a Móricz Zsigmond nagyszínpadán. „Történik napjainkban, sajnos." – írta a szerző a darab alcíméül. A cselekmény 1969-ben játszódik egy születésnapi összejövetel alatt. A két felvonásos mű helyszíne végig ugyanaz: egy kis családi ház nappalija. A szoba berendezése átlagos, de néhány régi bútor, egy-két ósdi fotel még megmaradt a családi hagyatékból.

„A főszereplő a televízió, legalább is olyan értelemben, hogy alapvető cselekménye a televízió-nézés. Amikor írtam a darabot, úgy képzeltem, hogy olyan a képernyő, mint a gyereknek a csörgő: rázzák előtte és akkor a gyerek nem sír. Ez a darab vígjáték, komédia. De keserű komédia?" (Szakonyi Károly)

A Bódog-család legkisebb fiuk, Imrus (Rák Zoltán) születésnapját ünneplendő gyűlnek össze. Albérlőjükhöz, az Emberfi (Tóth Zoltán László) nevű titokzatos fiatalemberhez halász-forma barátja érkezik (ebben a hónapban már a tizenkettedik) de ez senkinek nem tűnik fel. A család ugyanis folyton a tévét nézi. Átjön tolószékhez kötött szomszédjuk is (Tóth Károly), de senki nem törődik senkivel, nem veszik észre a furcsa fiatalember csodatételeit sem (a vizet borrá változtatja, a béna szomszéd gyógyultan áll föl tolószékéből), csak akkor jönnek izgalomba, mikor az kikapcsolja a tévét, akkor is csak azért, mert nem tudnak szerelőt keríteni. A Krisztosz nevű hosszú hajú fiatalember föladja: megszünteti az adáshibát, és távozik. Mindenki visszaül a tévé elé, észre sem veszik, hogy legkisebb fiuk, Imrus is elmegy - úgy érezve valahol másutt kell megkeresnie a maga üdvösségét.

A századokkal ezelőtt színpadi művekkel kapcsolatban is megkérdezzük önmagunktól: üzen-e ma nekünk valamit? S ha igen, mi az? Pedig a remekművek természete, hogy a bennünk lévő érték kortalan.

Az Adáshiba Szakonyi Károly egyik legsikeresebb műve, negyven évvel a megírása után sem veszített „aktualitásából”, legfeljebb máshová helyeződtek a hangsúlyok, mint 1970-ben, a bemutató évében. Ma már a családok többségében két televízió is van, sőt a gyerek az interneten nézik azokat a műsorokat, amelyek érdeklik őket. Akkoriban a televízió a valóságból való menekülést is jelentette, ma ehhez még a családokban is megjelenő és ható közöny is társul. A televízió (a magyar csatornák) átpolitizálódtak, a vékony falakon át a szomszédok már azt is tudják, ki melyik pártot kedveli. Nem figyelnek egymásra a családtagok, sok gyerek még karácsonykor is elmegy bulizni valahová otthonról.

Ha a hetvenes években óvatosan lehetett politikai vicceket mondani, ma már jobban virágzik és nő az anyázás, mint a parlagfű. Nyomokban is alig létezik a tolerancia, a másik ember gondolkodásának az elfogadása. Egy dolog azonos a negyven év elején és a végén: Krisztosz akkor sem, ma sem tudja megváltani az embereket. Igaz, az őt alakító Tóth Zoltán László egy kicsit erőtlen, olyan mintha már a legelején feladná a küzdelmet, s igazából Imrus ösztökölésére próbálkozik. Negyven éve a tévé, ma az önzés akadályozza meg a sikerben.

Keszeg László rendező kulturált cselekményvezetése olykor lassúnak tűnt, de a szöveg finom humora és a színészek nagyszerű játéka minden apró hibát feledtetett. Pregitzer Fruzsina tökéletesen alakította Bódognét, aki igazából a család rabszolgája, fél és aggódik, de örül is mindenki apró sikerének. Gáspár Tibort régen láttam ennyire jónak, mintha rászabták volna ezt a kabátot, mintha Bódog nem szerep, hanem a valóságos élete lenne.

Nagy István Attila



ADÁSHIBA

Sipos Péter református lelkész és gyülekezetének fiatal tagjai nemrégiben megnézték az Adáshiba előadást. Az előadás után az alábbi írást juttatta el hozzánk Sipos lelkész úr.

Az Adáshiba egy hétköznapi családot mutat be számunkra, akik egy nem hétköznapi albérlővel rendelkeznek. De erről majd később. Ez a darab remekül mutatja be korának és sajnos a mi korunknak is egyik legtragikomikusabb jelenségét, ami nem más, mint az emberi kapcsolatok szétesése. A darabban igényesen kidolgozottak a párbeszédek, és drámaian jönnek elő refrénként a felületességből adódó félreértések, amik kezdetben mókásak, később azonban látjuk, hogy milyen hátborzongatóan valóságosak.

A családi élet központja nem más, mint a televízió. Sosem veszik le róla a szemüket, minden beszélgetést elfolyt, minden figyelmet leköt, minden alkalmat és lehetőséget meghiúsít. Kevés olyan ember van, aki ne tapasztalta volna meg legalább egy kis mértékben, hogy milyen is az, amikor valami feleslegesen jelentéktelen dolog miatt nem figyel rá a saját családja és hogy mennyire szomorú, amikor valaki, vagy valakik, tudatosan vagy tudattalanul, de menekülnek a valóságból. Erre egyre több lehetőség van. A televizió és más multimédiás felületek, internet, számitógépes játékok, tulajdonképpen ugyanolyan hatást érhetnek el a kapcsolatok elsekélyesedésének folyamatában, mint akár a drogok. Erre mutat rá zseniálisan ez a darab és szembesíti az éppen jól szórakozó közönséget azzal, hogy őrá is leselkedik ez a veszély.

Mint minden jó példa, ez is sarkosan fogalmaz, és a végletekig kiélezett. A legkisebb fiú születésnapját ünneplik, akiről azt sem tudják pontosan, hogy hány éves, de ez nem meglepő, hiszen azt sem veszi észre a család, hogy lányuk otthagyta munkahelyét és élete romokban hever tönkrement házassága után. Mindez azért, mert van, ami fontosabb ezeknél, mint például az esti krimi.

Mi mozdíthat ki egy családot ebből a mélységből? Talán az isteni csoda! Ez jutott a szerző eszébe is, hiszen a nem hétköznapi albérlő egy palesztinai férfi, de saját bevallása szerint az ő országa nem evilágból való, akinek a foglalkozása mester és történetesen Krisztosznak hívják. Napnál világosabb, hogy itt Jézus Krisztusról van szó, akiről tudjuk, hogy nem kisebb személy, mint az Isten fia. A darabban noha szerényen és visszafogottan jelenik meg, és abszolút nem szeretne a család életébe erőszakosan beavatkozni, mégis odáig fajul a helyzet, hogy a szódavizet borrá változtatja, és a mozgássérült szomszéd bácsi is a tv előtt kezd futkározni, amiből persze csak a baj van, hiszen nem látják a műsort a család tagjai. Természetesen a családnak fel sem tűnnek ezek a csodák. A legkisebb fiú erőszakos unszolására Krisztosz az “adáshiba” csodáját is bemutatja, ami remek alkalmat szolgáltat arra, hogy rájöjjünk, hogy a hiba nem a készülékben van, hanem bizony az emberi fejekben. A darab vége egy harsány nevetésbe torkollik, hiszen ezen a helyzeten kínunkban már mi sem tudnánk mást csinálni, csak keserűen nevetni.

Miért jó megnézni ezt a darabot? Először is jó szórakozás, hiszen nagyon szépen kifigurázza az emberi gyengeségeket a szerző. Másodszor érdemes megnézni, hogy mi is szembesüljünk ezzel a nagyon veszélyes jelenséggel és talán segíthet ez a darab abban is, hogy idejében észrevegyük és felfigyeljünk, ha a mi életünkben, családunkban is kezd kialakulni ez a fajta tragikomikum.

Viszont a darab egy dolgot nem mutat meg számunkra, mégpedig a megoldást. Hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni? Talán szándékos volt, hogy a szerző nyitva hagyja a kérdést.

Keresztyén emberként lehet erre is válaszunk: egyedül az ÚR tud szabadságot hozni ennek a családnak is. Persze hosszasan lehetne írni, hogy mit értünk ez alatt a mondat alatt, de akinek van füle a hallásra, hallja.

Most feltehetnénk a kérdést: ott volt "Emberfi" a darabban, és hiába minden szava, csodája, a helyzet nem változik, hogy mondhatjuk akkor, hogy az Úr szabadítást tud hozni nekik is? A számtalan erőssége mellett ugyanis a darabnak ez a gyenge pontja: Jézus Krisztus ábrázolása. Talán elmondhatom, hogy értem mire szeretett volna a szerző rávilágítani, és éppen ezért merült fel bennem a mentő ötlet: ha Krisztosz karakterét nem Krisztosznak, hanem Péter apostolnak hívnák - aki, mint Emberfi horgász barátja, amúgy is feltűnik a darabban említés szintjén -, akkor semmi kritikai megjegyzésem nem lenne. Az egyháznak, és Krisztus elhívott szolgáinak valóban vannak rossz pillanatai, erőtlen percei és hibái, de ezek nem az Istenünk hibái és gyengeségei.

Mindemellett bátran buzdítok mindenkit, hogy szórakozzon egy jót ennek a színdarabnak a megtekintésével és utána üljön le családjával, barátaival, szigorúan egy tv mentes szobába, és beszélgessenek annyit, amennyit csak tudnak!

Sipos Péter
Református lelkész


Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi