Tasnádi István

KOKAINFUTÁR

(Tragikomédia)

Rendező: KOVÁCS DÁNIEL

Bemutató: 2011. október 01.



Szereposztás



Dramaturg: BORONKAY SOMA
Díszlet-koncepció: KOVÁCS DÁNIEL
Díszlettervező: BOROS LŐRINC
Jelmeztervező: SEBŐ RÓZSA
Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN
Rendezőasszisztens: RAJKÓ BALÁZS
Súgó: APJOK RODICA


A darab

Elege van a kiúttalan párkapcsolatokból, a mindent halló - mindent látó - mindent tudó szomszédokból? Hogy mindig van mit csinálni, hiszen ha Ön nem csinálja, nincs megcsinálva? Már a Balaton-parton sem tud kikapcsolódni? Levegő- és közérzetváltozásra van szüksége? Akkor utazzon el Maria Kroll jóvoltából Görögországba, az olcsó frottírtörcsik, a nők szemébe mélyen néző napsugáremberek, a szuperszonikus wc-k és a monokiniző német bukszák hazájába! Hozhatja családtagjait, barátait, jelenlegi és volt szerelmeit. Hallott már Ön a camorráról? A cápák mostanában különösen harapós kedvükben vannak, az ateista nyulakról nem is beszélve! Látott már nyulat szűkölni a teliholdtól? Feltétlenül egyen előtte valamit, mert aztán egy ideig úgysem ehet! És hogy mindezek után hogyan jut haza – az már nem a mi gondunk. Víz jó, kaja jó, halihó!



Galéria


Plakát, leporello



Fotók: Karádi Zsolt



Fotók: Karádi Nóra



Fotók: Homonyik Csilla



Fotók: Nagy Erzsébet



Kritikák

„NEKEM NINCS APUKÁM, ANYUKÁM”

Tasnádi István antihősei valamennyien életük csődjéről vallanak.

Amikor a plafon is padló és amikor a padló is plafon, a panelházban tengődő páriák Görögországban sem tudnak mit kezdeni magukkal. A szakadozott história széttartó cselekményszálai önironizáló módon tartanak a Semmibe. A pokolba.

Vallomások a csődről


Tasnádi István 1996-ban bemutatott, „tragikus extravagancia” műfaji megjelöléssel ellátott alkotása két markáns egységre bomlik. A Krúdy Kamarában egy részben játszott darabot a „bősz posztmodern ködöket” oszlató Narrátor többszöri megjelenése tagolja. A tragikomédia első nyolcvan percében egy társasház összezsúfolt lakói mindennapjainak kaleidoszkópszerű rajzát kapjuk. Az egymás mellett-felett-alatt vegetáló családok és nemzedékek kisszerű életének töredékeiből kirajzolódik a „minden lakáshoz saját vízórát” szellemi horizontja. Tasnádi (anti)hősei csehovias dialógusokban nyilatkoznak meg: valamennyien életük csődjéről vallanak. Az író meglehetős szószátyársággal beszélteti őket. Az áradó jellegtelenséget az előadás csip-csup ügyek felnagyításával, s az alakok elrajzolásával igyekszik hangsúlyozni. Tasnádi iróniába mártott reménytelenségét a rendező, Kovács Dániel a szereplők többségének túldimenzionálása árán erősíti meg.

Önmagába zárt világ

A publikum számára az előadás akkor vesz lendületet, amidőn megjelenik a panellakókat görögországi kirándulásra invitáló Maria, illetve amikor Xantippe, a filozófus elveszti édesapját. (Ekkor hangzik el – amolyan értékelegyítő gesztusként – az ismert Kiss Manyi-sláger, a „Jaj, de jó a habos sütemény”. Ennek második strófája, a „Nekem nincs apukám, anyukám” kezdetű rész így kap értelmet.) A cselekmény innentől meglódul, s jut el a kokaincsempészet fordulatain keresztül a pokoli végkifejletig.
Kovács Dániel rendező a díszlettervező Boros Lőrinc segítségével erős gesztusokkal hangsúlyozza az önmagába zárt, személyiségtorzító panelvilágot. A Kokainfutárban minden és mindenki torzó, a személyek és események önmaguk ellentétébe fordulnak. Tasnádi néhol túlírt, a klasszikus művek verses prológusait parafrazáló világát Kovács Dániel tragédia és paródia között lebegteti. Ez a posztmodern megfoghatatlanság magyarázza a felhasznált elemek heterogenitását.

Elbizonytalanított világ

A Kokainfutár gyakran szétfutó, koherencia után kiáltó mondataiba csak erős színészi jelenlét hozhat életet. Így Cserna Antal az őrületközeli állapot markáns vonásaival jellemzi a világban eligazodni képtelen filozófust, míg Horváth László Attila a kiégett, s Norbi (Horváth Sebestyén Sándor) iránt vonzódó nőgyógyászt, Tóth Károly és Kameniczky László a gyerekként viselkedő nyugdíjasokat, Gerle Andrea és Vicei Zsolt a házasságba belefulladt szülőket állítja elénk. Rák Zoltán a stricivé lett Fiú, Budai Zsófi a megcsalt Lány, Horváth Margit pedig a démoni Maria Kroll szerepében nyújt emlékezetes alakítást. Barta Éva bajuszos Narrátorként mintha maga képviselné a világ kiismerhetetlenségét. (Az elbizonytalanítást fokozza a professzor neve is: Xantippé egykor Szókratész házsártos felesége volt.) Tasnádi nehezen kibontakozó darabja szomorú látlelet arról a pitiáner életről, amelyben a plafon is padló és a padló is plafon.

Karádi Zsolt
Megjelent: Kelet-Magyarország, 2011. október 04.



KIISMERHETETLEN VILÁGBAN

Tasnádi István egyik legjobb, de (érthetetlen módon) alig játszott drámáját tűzte műsorra a nyíregyházi színház. A furcsa nyelvi játékokban és különös fordulatokban gazdag darabon sokat nevet a közönség. Kovács Dániel rendezésének legfőbb erénye, hogy működésbe hozza a mű humorát. Ez akkor is fontos eredmény, ha a Kokainfutár ennél talán gazdagabb, többértelműbb, mélyebb, talányosabb mű.

Az előadás legnagyobb találmánya a díszlet. A rendező koncepciója alapján készült tér (tervező: Boros Lőrinc) egyetlen képbe vonja össze a darab különféle helyszíneit. A Krúdy Kamarában ezúttal két oldalról látnak rá a nézők a középen elhelyezett színpadra, amelynek nemcsak a padlója van berendezve, hanem a padlóburkolat fölfut az oldalfalakra, sőt a mennyezetre is, és ott berendezési tárgyakat, egyéb holmikat rögzítettek rá. Felülre például egy szennyeskosár van applikálva, mellette szétdobált ruhák, kicsit arrébb felmosó vödör. Olyan, mintha felülnézetből látnánk egy szoba padlóját, de mellettük a falióra már egy más térsíkot jelez, és a nem sokkal odébb látható üveges ajtó ismét egy újabb nézőponthoz képest értelmezhető. Az oldalfalakon is különböző elforgatásokban jelennek meg a különböző térrészletek. A külön-külön valósághűen berendezett, ám más-más vetületben látható helyek összhatása olyan, mintha egy kubista képet látnánk.

A díszletkoncepció azért is remek, mert szoros kapcsolatban áll a darab világával. Tasnádi István 1996-ban írt művét is a nézőpontoknak és a vetületeknek a folytonos egymásra csúszása jellemzi. A darab folyton új és új szemszögből enged rátekinteni egy lakóközösség (egy társasház) életére, de nincs egyetlen olyan nézőpont sem rögzítve benne, amely megnyugtató képbe rendezné az eseményeket, azaz magyarázatot adna arra, hogy miért is ez történik azokkal az emberekkel, akiknek a sorsát követjük. A Kokainfutár talányos sokértelműsége egyrészt nyelvi, másrészt dramaturgiai jellemzőiből adódik.

Tasnádi szövege rendkívül szellemes, meglepő nyelvi játékokkal teli. A humor forrása egyrészt a virtuóz, kaján rímelés, másrészt az a könnyedség, ahogy összekapcsolja a blődlit a mélyértelművel. Miközben komoly intellektuális tartalmuk is van a nyelvi játékoknak, sokat lehet kacagni rajtuk. Kovács Dániel rendezésében a nyíregyházi színészek úgy beszélik ezt a nyelvet, hogy a közönség nem téved el benne, és felhőtlenül élvezni tudja játékosságát.

A Kokainfutár sztoriját is az a különös kiismerhetetlenség jellemzi, ami a teret. A kezdeti furcsa, groteszk életképek sorozata fokozatosan egy krimi-thriller történetbe vált át, és miközben próbáljuk megérteni, hogy mi miért történik, folyamatosan az az érzésünk, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy gondoljuk. Ez is fontos jellemzője a darabnak: a banálisan hétköznapi valahogy a lét értelméről vagy értelmetlenségéről kezd el beszélni. A súlytalan élet szép lassan átfordul a végzetes sorsba.

Kovács Dániel összhatásában egy groteszk – az egymáshoz nehezen illeszkedők furcsa együttállását mutató – előadást rendezett, láthatóan a túlzásokra, az elrajzoltságra épülő színészi játékkal. Nem feszíti azonban a helyzeteket a képtelenségig, az abszurdig, bár a lehetőséget erre mind a szöveg, mind pedig a sajátos tér felkínálja. De hiába áll a fotel lába az oldalfalon, és hiába fut a támlája párhuzamosan a padlóval, a színészek mégis úgy ülnek rá, mintha a földön állna. Ez alól kivétel az előadás utolsó, különösen szép képe: a haldokló Fiú (Rák Zoltán) lebegése élet és halál közt.

Az előadásban azok az alakítások a legemlékezetesebbek, amelyek a túlzásokkal (vagy épp azok elkerülésével) képesek a szereplők különösségét megteremteni. Mindenekelőtt Horváth László Attila, aki Rozs figurájában minden túlzás nélkül tud az élet képtelenségeiről is szólni. Vagy Gerle Andrea, aki hátborzongató hűséggel rajzolja elénk egy középkorú családanya kicsinyes álmait, életvágyát, erőfeszítéseit és kudarcait, míg végleg el nem használja őt az idő. A férj szerepében Vicei Zsolt egyszerű eszközökkel építi fel az életéhez mintákat nem találó, de abból kilépni sem tudó férfi furcsa figuráját. Emlékezetes Tóth Károly és Kameniczky László párosa, a virgonc apáké, akik az öregség ordenáré, minden határon átlépő infantilizmusával blamálják fiaikat, míg át nem evickélnek a végső határon.

Szűs Mónika – Sándor L. István
Megjelent a www.ellenfeny.hu weboldalon.



NÉGY FAL KÖZÉ ZÁRVA

A Móricz Zsigmond Színház 30 éves társulata ebben az évadban is számos új darabbal jelentkezik. Szeptember végén a művészek ősbemutatót tartottak (Onder Csaba-Antal Balázs: Tirpákia Tündérkert), október elején pedig olyan érdekes Tasnádi István-darabbal is készültek, mint a Kokainfutár.

A Kovács Dániel rendezte Kokainfutárt kétszer láttam. (Igaz, először fényképeztem; a második alkalommal már jobban tudtam figyelni a szövegre is.)

Nem mondom, érdekes mű! Csak a második „felvonásban” derül fény a titokra: arra, amiről a tragikomédia valójában szól. Az első egy óra pusztán a körülményeket mutatja, s eltussolja azt az „apróságot”, amit az utolsó harminc percben tudunk meg. A titokzatos Maria Kroll (Horváth Margit) ekkor bukik le egyik pillanatról a másikra, méghozzá szeretője, a Fiú (Rák Zoltán) előtt. A történet ezután 360 fokos fordulatot vesz. De ezt a nézőnek kell átélnie; a színfalak mögé kell néznie, hogy rájöjjön: itt nem csak ennyi a tét. Itt emberek sorsáról, tehetetlenségéről, szerencsétlenségéről, vagy éppen szerencséjéről van szó. Kovács Dániel izgalmas, olykor azonban túldimenzionált munkájában kapcsolatok alakulnak ki és oszlanak fel, mint például a Fiúnak a Lánnyal (Budai Zsófi) történő szakítása, vagy Maria-val való összefonódása.

Tasnádi szövege a felszínen megtart, de ha mélyebbre ásunk, megláthatjuk, hogy rólunk szól. Rólunk, hiszen az emberi élet apró botladozásait figyelhetjük meg benne. A gyermeteg nyugdíjasok, Spangli bá (Tóth Károly) és Sodó bá (Kameniczky László) vicces beszólásai gyerekkorunkat hozza vissza, amikor nem törődtünk semmivel, csak hagytuk, „vigyen az ár”. A lakóközösségi gyűlésen lehurrogott Anya (Gerle Andrea) kitörései s a „minden lakásba vízórát” beszólások fokozzák a történések groteszk hangulatát. Xantippe, a túlpörgetett filozófus (Cserna Antal) magányát és elkeseredését az italba fojtva várja, hogy régi kedvese, Maria Kroll visszatérjen hozzá. Horváth Sebestyén Sándor a pályaválasztás előtt álló Norbi nehézségeit parodizálja: egyik pillanatban építész szeretne lenni, másikban már a nőgyógyász, Rozs (Horváth László Attila) foglalkozása tetszik neki. (Végül valószínűleg egyikhez sem lesz ereje.)

A színészi teljesítményt a díszlet (tervezője: Boros Lőrinc) még jobban „feldobja”. A figurák szűkös falak közé szorultak: négy, különálló kis lakásba voltunk hivatalosak. Plafon és padló, illetve padló és plafon között éltük meg a veszekedéseket, a válságokat, s a görögországi kirándulást is. Mintha televíziót néztük volna, egy szögletes elektronikus dobozt, ahol minden mozzanat kimódolt. A tragikus véget csak a piros fény és a plafonon megjelenő, egy véletlen balesetben életét vesztő Spangli bá alakja jelezte. A színészek sokszor a végletekig felfokozott játékkal éreztették a groteszk (panel)világ abszurditását.

A most 30 éves társulat felforrósodott vérében még most is pezseg az a hangulat, amely hajdan összehozta az önálló társulatot. Reméljük, a Móricz Zsigmond Színház még sokszor 30 évet fog megélni és jobbnál jobb előadásokkal örvendezteti meg majd a közönséget. Mert ugyan négy fal közé vagyunk zárva, de ha belépünk a teátrum ajtaján, új világ nyílik meg előttünk, amely távoli vagy kitalált tájakra repít. Oda, ahol még nem járt ember. Csak mi, ha átadjuk magunkat a színház sodrásának.

Karádi Nóra
Megjelent a Nyíregyházi Napló 2011. október 14-i számában.



JÓ, HOGY VÉGE A KILENCVENES ÉVEKNEK

Akinek nem adatott meg az a luxus, hogy életét ne kelljen kényszerűen megosztani másokkal, és mondjuk egy kertes ház kies magányában van módja izoláltan tengetni mindennapjait, az nem is sejti, milyen élmény jól szituált lakóközösségben, rigolyás, kattant és frusztrált emberek társaságában a (nagyon) kispolgári élet szépségeit nap mint nap átélni. Az pedig természetesen elkerülhetetlen, hogy ebben ne orientálódna mindenki a közös többszörös, a Barátok közt, a pletykadömping és a nyaralás Görögbe’ szentháromság felé. Milyen is volt ez a kilencvenes évek?

A posztszocialista panellakás-idillnek a fogyasztói társadalom elvárásaival megspékelt közegében kialakult valami köztes állapot, amely már nem az, ami volt, viszont még nem is az, ami lesz, nagyjából mindkettő, de igazából egyik sem. A beidegződések, viselkedésminták, életformák tulajdonképpen mind átmentett rutin a régi rendszerből, a panellakás falain túl zajló élet csak a tévén és a rádión keresztül szűrődik be, a belterjes közösségekből pedig úgy általában torz struktúrák születnek, és ez most sincsen máshogy. Ebből pedig igazán jól lehet alapanyagot túrni egy posztmodern, abszurd komédiához, Tasnádi István író pedig kapva kapott az adódott lehetőségen, és nem végzett félmunkát.

Egy ideig azt sem tudjuk, merre járunk: egy magát kórusnak nevező, férfinek maszkírozott lány mikrofonban szapulja egy kicsit az általános nézőt, akinek semmi más nem kell, csak szex és erőszak, és ha nem lenne ennyire bicskanyitogatóan pikírt és tenyérbemászó Barta Éva figurája, akkor minden bizonnyal ülnének is a poénok. De gyorsan kiderül, hogy az előadás többi része már korántsem ebben az arcbamondós stílusban zajlik, a kis társasházi közösség mindennapjainak néhány epizódját láthatjuk posztmodernes dramaturgiával, feledve az ok-okozati összefüggések lineáris felvázolását, ellenben teret adva az össze flúgos karakter kiteljesedésének és a fontosabb viszonyok felvázolásának. Pontosabban e viszonyoknak egy neurotikusabb változatát láthatjuk, amiben Norbi úgy küldheti el édes szüleit jó messzire, hogy azok egy jó ízes pofon helyett inkább tudomást sem vesznek az egészről, amiben az öregek valóban egy ötéves szintjén vegetálhatják végig a hátralévőt (Tóth Károly és Kemeniczky László remekül érzi a határokat és jóízű könnyedséggel cseperednek vissza hátulgombolósba), és amiben minden olyan vérlázítóan közhelyszerűen történik, hogy azt már nem is lehet komolyan venni.

Kovács Dániel pedig nem is veszi komolyan, már ami ezt a lehetetlen közhelyszerűséget illeti, a blőd sztori azonban minden pillanatban valóságos elemekre épít, és ezt egy pillanatig nem felejtik el sem a játszók, sem a rendező. Ki ne ismerné ugyanis a már említettek mellett a magányos forróvérű negyven pluszos asszonyt, aki kiismerhetetlenül szövi hálóját, vagy a nejlonzacskó nélkül elképzelhetetlen, hiperaktív háziasszonyt, a köntösben filozofáló papucsférjet, netán a butácskán évődő fiatalokat? De aki valaha is megfordult egy családi/baráti társasutazáson, annak is biztosan van fogalma arról, milyen, amikor kénytelen az ember homogén masszává válni és átadni magát a köz egyszerű akaratának. Kovács Dániel díszlete, amelyben a tér teljesen összekuszálódik, miközben minden eleme a hétköznapi élet tárgyaiból van összeválogatva, ezt a kifacsart nézőpontot jól jelzi, és tartja is magát hozzá. Ebbe pedig belefér az is, hogy – ha úgy adódik – a Knight Rider zenéjére komponált B-kategóriás akció-krimi jelenet paródiája felbukkanjon a semmiből, és oda is csengjen alant, és bár úgy tűnik, lehetett volna még sokkal bevállalósabbra hagyni az alaphangot, még kevesebb kételyt hagyva afelől, hogy milyen stiláris határokon belül érdemes nézni az előadást, az atmoszféra így is egyértelműen kialakul.

Ezt az atmoszférát pedig remekül érzi a Tóth Károly-Kemeniczky László duó mellett a robbanni készülő, de végtelenül kicsi és tehetetlen Xantippe szerepében Cserna Antal, a pózok között tévelygő Fiú szerepében Rák Zoltán, a következetlenségében a női logika egy vitatható, de kétségkívül ismerős változatát adó Lány szerepében Budai Zsófia, a kapuzárást nehezen viselő Maria Kroll szerepében Horváth Margit, az agresszív kismalac egy szórakoztató variációját adó Norbi szerepében Horváth Sebestyén Sándor, illetve a dermesztően szürke és üres szülők megformálása révén Vicei Zsolt és Gerle Andrea remek párosa is.

Aki pedig megijedne a posztmoderntől mint olyantól, ne tegye: az előadás közepe felé minden a jól kijelölt lineáris úton megy tovább. A kilencvenes évek pedig valami ilyesmi volt tényleg: a teleregények, szappanoperák, és B-kategóriás amerikai filmek uralták a mindennapokat, a vágyakat, az álmokat, hogy mit teszünk és mit nem, ezt pedig végigéltük a négy fal között, elhittük, hogy mivel más is így van ezzel, akkor ez nem is lehet máshogy. Arról pedig nem is szól a fáma, hogy itt valaki vagy valami hibás lenne, hogy így vagy úgy kéne élni, a Kokainfutár csak élcelődik egy kicsit a bezárt és manipulált világ frusztrált szüleményein, és ki-ki a kedve szerint meghall ebből valamit. Az a kilencvenes évek talán nincs olyan messze, mint gondolnánk.

Zsedényi Balázs
Megjelent a 7ora7.hu portálon.



KÜLÖN VÍZÓRÁT

Hogy milyenek egy vérbeli lakógyűlésen a házlakók? Frusztráltak, idegesek és mindig valami problémájuk van. A nyíregyházi Kokainfutárban a "tragikus extravagancia" műfajából szerencsés módon a szórakoztató különcség vonala emelkedik ki egy ismerős tájkép előtt.

Míg az előadás előtti percekben a jegyszedő néni idomítja a publikumot hangos és katonás ültetési rendjével, addig van idő megfigyelni a díszletet, aminek minden részletét érdemes sorra venni. Az egymással szembeállított nézőterek között feje tetejére fordított, több dimenziós, múlt rendszert idéző retró-remekműről van szó: ajtók, ablakok, parkett fent, lent, még a plafonon is, 360 fokban mindenfelé. Az egyik falon a régi idők obligát lakásdekorja, egy Akropoliszt ábrázoló giccstapéta, egy elrozsdásodott radiátor, oldalára fektetett, feltornyozott, leharcolt szekrénydarabok lépcsőszerűen felfele, a színpad mintegy második szintjéhez vezetve. A másik oldalon, a parkettamintán egy bordásfal, egy ajtóként funkcionáló hűtő, mű-muskátli, Révai Lexikon és egy vertikálisról horizontálisra döntött nappali vízszintesen lógó '70-es évek állólámpájával. Ez nem a divatos "romkocsma" hangulat. Boros Lőrinc több mint izgalmas díszletében egyszerűen jó nézelődni, ez maga az erős antré. A tér egy külön történet, egy kiégett, kisárgult tablókép, egy mindenki számára ismerős kis univerzum, amibe a szereplők lakóközösségként illeszkednek, rohangálnak, másznak, ugrálnak egymás jeleneteiben, és mintegy jellemzően egymás ablakán bebámulva nézik a másik nyomorát. Szűkölnek, mint az a bizonyos ateista nyúl.

Ebbe a szemlélődésbe érkezik meg a "valaki mint szerző" konferansziéja, öltönyös, bajuszos lány (Barta Éva), aki felvonásonként egyszer-kétszer újra felbukkan, értelmezi és értelmezteti a látottakat, erőszakosan szájba rág mikrofonnal a kezében. Játékon kívül álló figurája teljesen felesleges, mert se nem ironikus, se nem referenciális, stílusa inkább irritáló, és hangsúlyozottan nem a színész hibájából. Szerencsére Kovács Dániel rendezésében ennek a mellékvágánynak nem szán túl nagy jelentőséget, többi szereplője a frusztrált, vergődő, önnön paródiájukat tökélyre fejlesztő, átlag kisemberek zárványcsoportja, mintha egy örökké tartó lakógyűlés pitiáner ügyeken kérődző harcosai volnának. Tasnádi István szövegében a tipikus egyéni hasfájások kikiabálásának színtereként ismert házgyűlés nemcsak az egész előadás és a kilencvenes évek szimbóluma: a "beragadt a lemez" alapon mindenki mondja a magáét féle - posztmodernként is olvasható - kommunikáció, a "minden lakásba külön vízórát" bizalmatlansági elve, a mások szerény javait irigylő bámészkodás, a falakon lecsapódó frusztráció és kisszerűség nagyon is mai képet mutat. A Kokainfutár még mindig többet jelent, mint az Isten magyar állatkertjének keresztmetszete, ez - minden korszakkarakteres attribútumával (a reneszánszát élő Szomszédokkal, Barátok közttel, Coco Jamboval, a "Görögbe' utazás"-sal) együtt - a rendszerváltáson jócskán túl is 21. századi látlelet. Nevetés közben mindenkit elkap a felismerés és a félsz, hogy ez a több generáció zsigereibe berögzült reflex és élettempó még mindig nem múlt el, itt van ezen az oxigénhiányos területen és persze legbelül. Kovács Dániel gyors ritmikájú előadása szellemesen eltúlzott, idegvégződéseiket kívül hordó karaktereivel nem akar megnyugtatni e tekintetben, de nem is mélázik sokat a hogyan másként lehetőségein.

Egy könnyed hullámvasútra ülünk fel, ahol mindenki eszeveszett sebességgel, egymás szavába vágva kiabálja az agyrémeit. Szereplőinél egytől egyig becsípődött valami, és a színészek elképesztő energiákat mozgósítanak, hogy ezt a becsípődést így vagy úgy kirángassák. Vicei Zsolt és Gerle Andrea dögunalmas és sztereotípiáktól hemzsegő házastársi párbeszédei gyönyörködtetően tipikusak, Gerle különösen remekel a cekkerekkel megpakolt, önnön fontosságát állandóan hangsúlyozó háziasszony szerepében: "Ha én nem csinálom meg, nincs megcsinálva." Cserna Antal filozofikus, sokszor az érthetetlenségig eltúlzott entellektülje, Xantippe "nem középiskolás fokon" oktatja az egyszerű népet, különösen a pattanásig feszült tinédzser Norbit (Horváth Sebestyén Sándor), aki nemcsak a tudásra, a csajokra is rendesen ki van éhezve, ezért - többek közt - nőgyógyász akar lenni, mint Rozs doktor (Horváth László Attila). Spangli bá és Sodó bá (Tóth Károly és Kameniczky László) nyugdíjasai infantilizmusból és idiotizmusból vannak összegyúrva, nyakig fölhúzott rövidnadrágjukban végigrosszalkodják az estét. Budai Zsófi a naiv Lány szerepében nőiségét és a taktikázást próbálgatja, míg párja, a Fiú, Rák Zoltán az olaszos macsót is megvillantja a második felvonásban. Nem utolsó sorban a társaságot Görögországban idegenvezető Maria Kroll szerepében Horváth Margit játssza a korát nehezen viselő dívát, aki gyertyákkal teletűzdelt születésnapi tortáját meglátva ironikusan csak annyit jegyez meg: "mi ez a dzsungel?". S ha az egyes személyes történetek nem is mindig követhetők, a ki kivel miért, mert a temérdek nyelvi játékra csak úgy fülelünk, de Tasnádi szövege nemcsak párbeszédeiben, hanem látványában és ritmusában is "meg van csinálva, mert megcsinálták".

Krupa Zsófia
Megjelent a www.fidelio.hu portálon.



Így készült…



WERKli
Készítette: Nyíregyházi Televízió (Szerkesztő, vágó: Olasz Bertalan)

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi