Lev Tolsztoj – Kiss Csaba

ANNA KARENINA

(Színpadi jelenések)

Rendező: HARGITAI IVÁN

Bemutató: 2013. április 27.



Szereposztás



Koreográfus: BLASKÓ BORBÁLA
Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS
Jelmeztervező: KÁRPÁTI ENIKŐ
Rendezőasszisztens: Apjok Rodica
Ügyelő: Sárközi István
Súgó: Nagy Erzsébet


  • kellekcigaretta


A darab

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” (Az Anna Karenina c. regény első mondata Németh László fordításában.)

A Háború és béke után Tolsztoj Nagy Péter koráról akart regényt írni; lelkesen gyűjtötte hozzá az anyagot, ez a mű azonban mégsem született meg. „Egy regényt írok, amelynek semmi köze I. Péterhez – árulta el titkát 1873-ban, Nyikolaj Sztrahovnak írt levelében. – Ez a regény – az első valódi regény életemben, nagyon megfogta a szívemet...” Tolsztoj leveleiből tudjuk azt is, hogy az Anna Karenina alapötlete Puskin prózájának, s főként A vendégek a nyaralóba készültek című befejezetlen elbeszélésének hatására született. Pontosabban: Puskin hatására fogant meg benne a gondolat, hogy regényt ír egy tragikus élményéből –1872-ben Tolsztoj maga is szemtanúja volt, amikor Anna Sztyepanova Zikina, egy ezredes leánya féltékenységi rohamában a vonat elé vetette magát, mert szeretője megkérte a fiához hozatott nevelőnő kezét. Anna alakját pedig egyenesen Puskin lányáról, Maria Alekszandrovna Hartungról mintázta meg. A mű, témáját tekintve, a nagy, de a társadalom szemében törvénytelen szerelem rajzát adja. A főhős, Anna Karenina otthagyja boldogtalan házasságát, és a teljes élet után vágyakozva, követi fiatal arisztokrata szerelmét, Vronszkijt.

Szerb Antal az Anna Kareninát a szerelem és házasságtörés egyik legnagyobb regényének nevezte. Kiss Csaba színpadra írt változata ebből a hatalmas és befoghatatlan forgatagból hat ember – Anna legközvetlenebb családtagjai – és nyolc éves kisfia sorsát követi végig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a történet romantikáját, stílusának klasszikus szépségét megőrizve, Tolsztoj felkavaró modernségét is megmutassa.



Galéria


Fotók: kulturszalon.hu


Fotók: Karádi Zsolt


Plakát: László Rita Emőke



Kritikák

Szívünkben dübörgő vonatkerekek

Monumentális irodalmi mű – artisztikus színházi előadás. Terjedelmes társadalmi-emberi-szellemi tabló – tömör, szuggesztív lélekelemzés. Három család hömpölygő boldogsága-boldogtalansága – hat ember kamaradrámája.

Tolsztoj hatalmas regénye, az 1873-1877 között keletkezett Anna Karenina Nyíregyházán Kiss Csaba adaptációjaként „színpadi jelenetek” műfaji megjelöléssel került a nézők elé. A drámaíró-rendező Kiss a műuniverzumból mindössze néhány figura történetét emelte ki: Anna halálba torkolló szerelmét állította a középpontba. Ehhez kapcsoltan jelenítette meg a férjet, a szeretőt, annak anyját, Anna testvérét, s a feleségét (illetve Anna kisfiát.) Így képes volt arra, hogy a könyv legfontosabb kérdésfeltevéseit a játék horizontjába állítsa.

Hatásos, érzelmes, szép

Az izgalmasan sokrétű alapanyagból Hargitai Iván rendezett emlékezetes előadást. Munkája hatásos, érzelmes, szép. Megkapóan tömör, a tér- és idődimenziókat néhol merészen egybecsúsztató produkciójában olykor az operai dekorativitás, illetve a balett világát úsztatta rá a prózai történetre. A nézőkben (a vörös és a fekete használatával) gazdag asszociációs mezőket generáló, forgatható, s a cselekményt időnként torzítva visszatükröző díszlet (tervezője: Cziegler Balázs), a korhű, valamint a kortárs tánc elemeit ötvöző mozgás (koreográfia: Blaskó Borbála), a szemet gyönyörködtető ruhák (jelmez: Kárpáti Enikő), a gondosan megkomponált fények míves látványt hoztak létre.

Végletes indulatok

Az időnként némileg túldimenzionált jeleneteket feledtette az érzékeny színészi játék. Kuthy Patrícia drámai erővel láttatta a „bűnös teremtésben” a szerelemre vágyó, a férjét és szeretett gyermekét a gyönyörért elhagyó nőt, a lelkifurdalások közepette vergődő anyát, a boldogtalan embert. Horváth László Attila rétegezett játéka a féltékenység, a szeretet, a gyűlölet és az érzéketlenség hullámai között hányódó Karenint művészi erővel állította elénk. Erős színpadi jelenlétről tanúskodott Barta Éva, aki hihetően volt képes érzékeltetni a megcsalt, később férjének megbocsátó Dolly végletes indulatait. Horváth Margit sokarcú asszonyt formált Vronszkaja grófnőből. Fiát, Anna szeretőjét, az egyébként meglehetősen középszerű Vronszkijt Pásztor Pál szenvedélymentesen alakította. Tolsztojnál Anna vonat elé veti magát; az adaptációban halála enigmatikusabb: a színpad elején tátongó „sírgödörbe” hullik. A hangkulissza elrobogó vonatának kerekei azonban még sokáig a szívünkben dübörögnek.

Karádi Zsolt



Szappandráma

Anna Karenina a világ egyik, ha nem a legizgalmasabb nőalakja. Szenvedélyes, szerelmes, intelligens, finom, érzékeny, nagystílű, elegáns, szerény – és nem mellesleg gyönyörű. Tolsztoj gazdagon és érzékenyen írja meg ennek a csodálatos nőnek a pusztulását, aminek színpadi változata szükségszerűen szimplifikáltabb kell legyen. De mégiscsak túlzás szappanoperát varázsolni egy orosz realista nagyregényből, mindezt úgy, hogy a több kiló artisztikumtól terhelt előadás minden erejével azon van, hogy minderről elhitesse: magas művészet.

Félreértés ne essék, kétség nem fér ahhoz, hogy a nyíregyházi társulat ne élné át a teljes orosz világirodalom fájdalmát a színpadon, ez láthatóan így van, és éppen ezért vészterhes két és fél órában azt átélni a nézőtéren ülve, hogy ebből csak a kitaláltság, a drámaértelmezés-kurzus aktuális eredményei, és a valóságos érzelemnek hazudott melodráma szivárog át, semmi több. Melodrámára meg van mód, mert Anna Karenina kénytelen otthagyni hideg és zord férjét jótétlélek szeretőjéért, így hátrahagyva élete egyik legfontosabb részét, a gyerekét, a férj pedig megaláztatásában nem könnyíti meg Anna dolgát, és nem válik el az asszonytól, ami a korabeli szigorú társadalmi elvárások viszonyai között egyenlő a társadalomból való kirekesztéssel. Így kerül törvényen kívüli helyzetbe a szerelmes pár, ami visszafordíthatatlanul elkezdi felőrölni kapcsolatukat és önnön magukat is. Úgyhogy adódik mód arra, hogy a szappanopera kiteljesedjen: a férj elkezdi kapisgálni, hogy van szerető; a szerető nagyon szereti az asszonyt; az asszony őrlődik; a férj találkozik a szeretővel; a szerető anyja kétszínű úri dáma; a fiú őrlődik szerelme és társadalmi rangja között; a nő majdnem meghal és ezért mind a két férfi szomorú; a nő nem láthatja a gyerekét, de egy óvatlan pillanatban visszamegy hozzá; a kegyetlen férj tényleg kegyetlen; a jó barátok megpróbálnak hatni mindenkire; a szerelem rózsát terem; a szerelem töviseket terem; a szerelem tébolyt teremt; a nélkülözés kétségeket teremt; a kétségek tébolyt; a téboly drámát; a dráma meg halált.

Kiss Csaba színpadi adaptációja hat szereplőre redukálja a nagyregényt, és egyáltalán nem biztos, hogy ne lehetne ebből valami megrázót kihozni, de ezt ma este nem tudjuk meg. Ellenben azt igen, hogy egy realista drámafolyamban végtelenül szépelgő és álszent dolog misztikus fények közepette, a nemiség minden fokától ódzkodva eltáncolni a szerelmi jeleneteket, ahogy a fullreál drámai helyzetekbe is bajos beleapplikálni adekvátnak szánt mozdulatsorozatokat, mert azok pont az ellenkező hatást érik el: teljesen komolyan vehetetlenné teszik a szituációt (és ez a kritika alapvetően nem a koreográfus Blaskó Borbála munkáját terheli, hanem a művészi koncepciót magát): Cziegler Balázs stilizált tere, a stilizált mozgás és stilizált fény egyszerűen nem ad terepet a színészeknek arra, hogy hatni tudjanak.

Kuthy Patrícia pedig tényleg végigjárja Anna Karenina összeomlását, bár ő sem folyamatot, hanem állapotokat mutat, ahogy Alekszej Vronszkij, a szeretője szerepében Pásztor Pál is, ami alapvetően lúgozza ki mindkét karaktert, miközben olyan alapkérdések sincsenek kibontva, hogy Anna miért szereti volt férjét, és Alekszej miért függ kétszínű anyjától érzelmileg olyannyira, hogy inkább elmegy vele színházba, mint hogy Annával maradjon. Ezzel ellentétben Alekszej Kareninról, a férjről mindent pontosan tudunk, el is hangzik többször, hogy olyan, mint egy gép, így hát Horváth László Attila olyannak is játssza, mint egy gép, bár rendre jelzi, hogy a zordon burok alatt valami emberformájú is lappanghatott valamikor, és úgy tűnik, a színésznek alapvetően ezt a feladatot kellett teljesítenie, ami kár, mert egy Alekszej Karenint is láthattunk volna, ez nem kétséges. Horváth Margit magabiztosan ismeri Vronszkaja grófnő nagyúriságának és álszentségének minden felszínes manírját, Illyés Ákos Sztyivájának főmotívuma a tehetetlenség, Barta Éva Dollyájé a megbocsátatlanság.

Az előadásé pedig a látszat. Hargitai Iván rendező minden pillanatot gondosan kitalál formailag és technikailag, olyannyira pontosan, hogy viszonylag gyorsan elkezd az előadás inkább hasonlítani egy nagyra nőtt képzőművészeti alkotásra, színház helyett. A súlyos drámák alatt pedig recseg-ropog a színpad, és tényleg csak annyi nem derül ki, hogy ehhez az egészhez nekünk mi közünk, miért olyan izgalmas nő ez az Anna Karenina, mint amennyire mondják, és miért nem velünk-nekünk játsszák el ezt a történetet, miért marad magánügy az Anna Karenina, miért van eltakarva ez az egész, hogy ne lássuk.

Zsedényi Balázs

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi