Örkény István

KULCSKERESŐK

A Móricz Zsigmond Színház változatát Faragó Zsuzsa és Forgács Péter készítette

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Bemutató: 2012. február 4.



Szereposztás



Látványtervező: FÜZÉR ANNI
Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA
Ügyelő: Kováts István
Súgó: Apjok Rodica
Rendezőasszisztens: Dankó István


Az előadás a Proscenium Szerzői Ügynökség Kft.-vel kötött engedélyezési megállapodás alapján jött létre.


A darab

Milyen felülnézetből a Sankt Michelsdorfi római katolikus templom?
Hova ugrott ki a pöcök?
Hány fok van Budapesten?
Miért élt Erika krumplin és spagettin tíz évig?
Mit dugott Nelli az eperlekváros üvegbe?
Ki sír a sötétben? És miért?
És ki nevet? És miért?
És hol ázott meg Fóris Antal abban a szép időben?
Ki pelenkázta be a kisbabát, amíg az anya a szeretőjével beszélt telefonon?
Járt-e Benedekné a lóversenypályán?
Miért könyörögte be magát Katinka a kollégiumba?
Rajta van-e a világhírű Nobel-díjas tudós az utaslistán?
Mit ebédelt a kutya az Állatorvosi Egyetemen?
Miért fogják letartóztatni Bodót?
Hogy volt beosztva Nelli anyósának lakása?
És végül, de nem utolsó sorban: mi van a konyakosmeggyes dobozban?



Galéria

Fotók: Karádi Nóra, Karádi Zsolt
Plakátterv: László Rita Emőke



Kritikák

LESZÁLLNI PUHÁN, MINT A PEHELY

2012. tavaszán ünnepeljük Örkény István születésének századik évfordulóját. Ebből az alkalomból tűzte műsorára a Móricz Zsigmond Színház az író 1974-ben készült drámáját, a Kulcskeresőket. A szerző által egyszerűen „színdarabnak” nevezett munkát ma inkább tragigroteszknek mondanánk. Olyan izgalmas, keserűséget és humort egyaránt alkalmazó, reális szituációból kiinduló, első harmadában a végsőkig feszített abszurd elemeit felhasználó műnek, amely a későbbiekben a valóságos helyzetből lassan meglendülő cselekményt a tragikomikum illetve a groteszk felé mozdítja el.

Figyelemre méltó látvány

A rendező, Forgács Péter az örkényi textust nyersanyagnak tekintette, amelybe beleilleszthető a mai befogadó léttapasztalata. (Dramaturgja, Faragó Zsuzsa a szöveget nemcsak rövidítette, hanem – a hetvenes évekre utaló elemek kiiktatásával és átírásával – néhol erőteljesen beleavatkozott a dialógusokba.) A darab modernebbé tételét nagyban segítette Füzér Anni figyelemre méltó, kreatív látványterve.
Örkény ugyanis azt írja, hogy egy új lakótelepi ház ötödik emeletén vagyunk, ahol „egy kis előszobát és a színt betöltő tágas lakószobát” látunk. Hőseink éppen most költöznek be ide: „A könyvespolcon dobozok”. Valószínű, ez a mondat, illetve a Tótékból jól ismert „dobozolás” motívuma sugallhatta azt az ötletet, hogy a Krúdy Színpad díszletei voltaképpen mai piktogramokkal ellátott fehér papírdobozok legyenek. (Sőt, mivel a játszók feje fölött fehér álmennyezet látszik, az ajtó felé fokozatosan szűkülő tér maga is doboz.) A sokáig belülről nyithatatlan ajtó által biztosított bezártság élménye ezáltal meghatványozódik.

Kudarcból erényt

A mű sokáig az abszurd kulcskeresés körül forog, majd egy véletlen áramszünet idején a sötét lakásban rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon megjelenő figura, a Bolyongó generálta családi história bontakozik ki. Eszerint Fóris Antal pilóta az általa vezetett MALÉV-gépet nem a repülőtér számára kijelölt részén teszi le, hanem a köztemető kapuja előtt pár centivel. Fóris szakmai kudarcát a Bolyongónak sikerül áthangolnia, s a többiek közreműködésével belőle megalkotni „a levegő hősét”. Az író a kudarcból erényt csináló gesztust állította a középpontba. Forgács Péter értelmezésében helyet kapott az a posztmodern tapasztalat, amely szerint nincs abszolút igazság; az, hogy valaki hős vagy áldozat, csak nézőpont kérdése. (A premiernek különös aktualitást ad az, hogy egy nappal előtte szűnt meg a MALÉV.)

Miért hallgatok?

Az egy részben játszott Kulcskeresők alapos színészi munkával ajándékozza meg a nézőt. A pilótát Pásztor Pál alakítja remekül. Fóris Antal, aki úgy akart leszállni, „puhán, mint a pehely”, az ő felfogásában abszurd méltósággal viseli tettét, s válik pancserből hőssé. Feleségét, Nellit Horváth Réka finom humorral varázsolja elénk. Érdekes alakot formál Benedekből, a haldokló hitvese mellől megszökő ezermesterből Fellinger Domonkos. A tudálékos, titokzatos idegent (akit Örkény Bolyongónak mond, ám a színlap nem nevez meg) Horváth Sebestyén Sándor ötletesen jeleníti meg. Jenei Judit a szerelmére tíz éve váró Erikát, Barta Éva Fórisék leányát, Katinkát formálja meg kitűnően. A játéktérbe kívülről érkezik Bodóként Petneházy Attila, aki hatásosan mondja a Szomorú vasárnapot gajdolók szemébe az egypercest: „Hogy miért hallgatok? Miért? Mert nem jut semmi az eszembe. A tökéletes boldogság állapota…”

Karádi Zsolt



BOLDOG ORSZÁG

Nem is szobában játszódik az Örkény István századik születésnapja alkalmából a nyíregyházi színházban színre vitt Kulcskeresők, hanem egy kis kapszulában. Igaz, nem látjuk a falakat, takarják plafonig érő a felhalmozott dobozok, de a fürdő- és a hálószoba ajtaját reprezentáló, kapcsolónyomásra nyíló egységek mégiscsak arra engednek következtetni, hogy már túlléptünk a panelkorszakon, és a jövő egyenlakóparkjainak maximális helykihasználást preferáló tömblakásainak egyikében tartózkodunk. Minden IKEA-színekben, pontosabban egyenfehérben pompázik, az ajtó nyitott és zárt állapotát egy vörös lámpa jelzi a nyílászáró felett.

Mert itt kizárásról esik szó, a ház asszonya elveszti a kulcsot a bejárati ajtóhoz, miközben a lakásban tartózkodik egy botcsinálta ezermester, a felső szomszéd, a siető lánygyermek, valamint a kulcsok miatt frusztrált anyuka és a fülig porosan és paradicsomosan hazaérkező MALÉV-kapitány (a bemutató környékén vált egy csapásra retróvá a magyar légiközlekedési cég) apuka egymás mellé zárva próbálják elviselni egymást. A történet során kiderül, valamennyi szereplőjének van valami kapcsolata az apa által vezetett – s mint kiderül, a repülőtér helyett véletlenül az Új köztemető mellé landolt – repülőgépen utazó jeles személyiséggel.

A lakásba ezen felül még egy névtelen illető is bejutott – hogyan s miként, nem derül ki –, aki bizonyosan valaki (a névjegyét megmutatja az őt számonkérő apának), akit valahonnan küldtek (pecsétes papírt is mutat), aki egyrészt szeret vendégségben tartózkodni, másrészt az anyukájával walkie-talkie-n tartja a kapcsolatot, de legfőképpen szeretné kivezetni a családot a bizalmi, egzisztenciális és szociális válságból, amelynek útja a családfő jellemének sajátos fénytörésben való bemutatása: a szerencsétlen lúzerből fél óra alatt csinál ünnepelni való hőst, aki akár a józan ésszel is szembemegy, ha kell.

Maximálisan érthető Forgács Péter rendező koncepciója, aki a furcsa, ál-futurisztikus közegben minket lát Örkény hetvenes években született drámájában. Sajátos, egyedi se veled, se nélküled hangulat uralkodik ebben a lakótömbben, furcsa szerzetekkel, különös figurákkal, akik bizonyosan nincsenek a helyükön, s ettől frusztráltak, s ezt a frusztrációt végül önhazugsággal lehet feloldani, ami egy ponton túl természetessé, sőt életformává fejlődik. S ha ez a közös nevező megvan, akár együtt is szalonnázhatunk, vedelhetjük a pezsgőt, sírva vigadásban danolhatjuk a Szomorú vasárnapot, s még rá is gyújthatunk (öt méterre a színháztól).

Mert Benedek úr, amikor dohányozni vágyik, kénytelen leugrani a színpadról, kinyitni a Krúdy Kamaraszínház oldalajtaját, és egy mérőszalaggal öt métert szalad, hogy rágyújtson, majd visszaszalad válaszolni a többi szereplőnek. A bornírtságot, a saját életébe való kéretlen beavatkozást az ember nem csak elfogadja, de boldogan magához is öleli, ha arról van szó, ha könnyű megoldást ad – az már mindegy, mennyire rövid az a táv. Sikerünk záloga, ha sikertelenségünkről nem veszünk tudomást – így kerül ide a végén Örkény egypercese a lehetséges világok legtökéletesebbjéről.

Az előadással az az apró probléma, hogy mindez az utolsó fél órában teljesedik ki, addig azt az egyensúlyozást nézzük, ahogyan a kitalált térbe és közegbe kísérlik meg az alkotók bepasszírozni a darabot (a nyíregyházi változat a rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg munkája), amely ennek végül is ellenáll, leveti magáról az elején bevezetett harsány bohózatkaraktereket, a folyamatosan kiabálásba torkolló dialógusokat. S vannak jól kitalált momentumok, az előadás legalábbis nem egyenletesen telített, s ez hozzájárul ahhoz, hogy a kétórás produkció során éppen addigra fáradjon el a néző, amikorra az előadás kiteljesedik. Mert az utolsó fél óra, a kétségtelen sikerre fordított totális kudarc abszurdjában való fürdőzés élvezetének ábrázolása bizony gyönyörűen valószerű, ennélfogva igazi színház.

Amíg azonban csupán történetmesélés és építkezés zajlik, a nyíregyházi társulat színészei nem eléggé meggyőzőek – érzékelhetően konstruált bohózati karakterek, egyetlen jellegzetes tulajdonsággal –, azonban a darab előrehaladtával egyre jobban érzik figurájukat. Egy ponton túl már nem is kiabálnak egymással – valahol ott születnek meg az alakítások. Pásztor Pál Fóris szerepében lassú méltóságteljességgel, Horváth Réka (Nelli) körültekintően aggodalmas feledékenységgel, Jenei Judit (Erika) kiegyensúlyozott nyugtalansággal jellemzi karakterét, Barta Éva (Katinka) hevessége a nagyszínpadon is némileg túlzónak hatna, Horváth Sebestyén Sándor a kötöttmellényes, nagyszemüveges, szélesszárúnadrágos Bolyongóként a legkonzekvensebb karaktert hozza az előadásban, jól kitalált manírokkal. Fellinger Domokos (Benedek úr) kissé fiatal a kvázi haldokló feleséghez és a mekkmesterséghez képest, bár általánosan elmondható, hogy mindenki mintha épp tíz évvel fiatalabb lenne ahhoz képest, amit játszik. Bodó szerepében Petneházy Attila az utolsó pár percben az elmulasztott lehetőséget rója fel a repülőkapitánynak, majd Kanadába távozását jelenti be.

Katinka azonban mégis itt marad, ahogyan mi is itt maradunk. Magunkba zárva, az összes lehetséges világok legtökéletesebbjében. És éneklik a Szomorú vasárnapot Seress Rezsőtől. Örkény István pedig száz éves lenne, mégis annyira eleven, mint talán életében sem.

Ugrai István



ELSZABADULT PÖFFÖK

Amikor Fóris parancsnok, aki a halhatatlan örkényi definíció szerint „jó pilóta, csak nem való pilótának”, legújabb fiaskója után peckesen bevonul, az embernek elszorul a szíve a kis bőröndjén látható emblémás Malév-felirattól: úgy látszik, a kitűnő szakember nemcsak a maga egyszeri járatát, hanem egész vállalatát is a temetőbe térítette.

És ez csak az aktualitásnak az utolsó percben, talán már a próbák közben becsempészett függeléke – maga az egész mű, ha lehet, még időszerűbb, mint megírása és bemutatása idején. A kudarcoknak győzelemmé való átkozmetikázása, az öncsalásra és a csalások befogadására való mohó igény, az össznemzeti vak elandalodás közösségteremtő délibábja mindennapi élménye lett a látásra ítélteknek. Nemcsak a Malévval végzett egy pöff; pöff ijeszti el a zsidókórház és a Lipótmező, a Várbazár és a négyes metró közeléből az illetékeseket, pöff lódít érdemteleneket színigazgatói székekbe, és pöff kísért az üresen forgó emberi sorsokban is; a darabbeli Nobel-díjas hazánkfiával egyetemben menekül, aki teheti. És amikor az előadás végén egyetlen árva kivétellel az összes szereplő kórusba sorakozva, összefogódzva, ajkán idvezült mosollyal zengi a Szomorú vasárnap édesbús dallamát egy óvóhelyszerű térbe zárva, ahonnan (legalábbis ez idő szerint) nincs kiút, mert elveszett a kulcs – nos, akkor a néző sok mindent megbocsát a rendező Forgács Péternek, és hódolattal tiszteleg a százéves, fanyarul-bölcsen mosolygó szerző előtt.

A Kulcskeresők ez idáig a Tóték és a Macskajáték mögött a második vonalba szorult. Egy jóindulatú (?) pöff most az életmű élvonalába fújta.

Adott volt a lehetőség, hogy mindebből nagyszerű, szerencsés esetben kongeniális előadás szülessen, de úgy tűnik, nemcsak Fóris gépét, a színházi estét is eltérítette nem is egy perfid pöff. Nehéz tetten érni az ennél kézzelfoghatóbb okokat. Első szinten problematikus a színészi játék, és nem is csak azért, mert Fóris Antal és Nelli alakítói (Pásztor Pál és Horváth Réka) nemhogy szülei, jóval inkább testvérei lehetnének Katinka nevű leányuknak (Barta Éva); a szereplők tisztesen helyt állnak, magukévá tesznek minden rendezői utasítást, de kiemelkedőt senki sem nyújt; a szolid játékstílus bármilyen stílusú színműhöz illenék. A rendező merész ötlettel álmodozó s álmaival hipnotizálni képes fantaszta helyett szigorú, doktriner bürokratát faragott a Bolyongónak nevezett, a színlapon névtelenül hagyott mákonyfelelősből, de Horváth Sebestyén Sándor a maga szürkeségében nem hitelesíti ezt a koncepciót; Petneházy Attila pedig Bodó, a csengőt hiába rázó, az óvóhelyajtón kívüli régiókból betörő fiatalember nyúlfarknyi protesztszerepében nem tud jelentőssé válni (bár ez, némi jóindulattal, az őrzők tehetetlenségét is szemléltetheti).

Van azonban ennél is mélyebb oka, hogy ennek az átütő erejű darabnak az előadása sok helyütt leül, sőt unalmassá válik. Az eredeti szöveg és a dramaturgiai átszabás alapos összevetése feltehetően tisztázhatná, hogy a szünet nélkül százöt percnyire összerántott változat miért éri el az ellenkező hatást: a kimaradt részek mintegy bosszúból terjengősnek, laposnak láttatják a meghagyottakat. (Az író által középkorúnak, legalább két évtizede házasnak képzelt pár heveny érzéki fellobbanása és összeborulása például a két fiatal színész játékában szószátyárnak, feszültség nélkülinek bizonyul, és a nem-Bolyongó manővereiről is ugyanez mondható el.)

Kifogástalanul működik viszont Füzér Anni látványtervezése: a kietlen, még a bútorszállítók megérkezése előtti állapotot ábrázoló, különböző méretű ládákkal és dobozokkal zsúfolt, vastag fémajtóval elzárt színpad szíve szerint a metaforák szintjére emelné a játékot, a jelmezek pedig épp hogy csipetnyi egyénítéssel kívánják érdekessé tenni az átlagosságukban absztrahált figurákat.

Szántó Judit

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi