Szophoklész

ANTIGONÉ

Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre

Rendező: HARGITAI IVÁN

Bemutató: 2011. december 3.



Szereposztás


A THÉBAI VÉNEK KARA:
KOBLICSKA KÁLMÁN, ROSKÓ BÉLA, ZBORAY KÁROLY, VÖRÖS LAJOS, BÁRKÁNYI FERENC, VÁCZY ZOLTÁN

KREÓN KÍSÉRETE:
BOLDIZSÁR ZSOLT, JENDREK ZSOLT, TURCSÁN JÓZSEF, SZATMÁRI KÁROLY

TÖRTÉNIK THÉBAIBAN, A KIRÁLYI PALOTA ELŐTT
BEMUTATTÁK KR. E. 442-BEN



Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS
Jelmeztervező: KOVALCSIK ANIKÓ
Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Ügyelő: Kováts István
Súgó: Apjok Rodica
Rendezőasszisztens: Rajkó Balázs


A darab

Szophoklész műve a világ drámairodalmának egyik gyöngyszeme. Sokrétűségének és összetettségének köszönhetően egyike a legtöbbet értelmezett görög tragédiáknak. Gyönyörű és egyben felkavaró történet, amelyben az önfeláldozást is elbíró testvéri szeretet és hűség birokra kel az elvakult bosszúvággyal.

Kreón, Théba új királya kegyetlen parancsot ad: nem engedi sem eltemettetni, sem gyászolni a saját városa ellen támadó Polüneikészt. Antigoné, Polüneikész testvére követi az istenek íratlan törvényeit, mely szerint a halottakat el kell temetni. Ellenszegül a parancsnak, és mivel húga, az engedelmes Iszméné nem mer vele tartani, egyedül hantolja el jelképesen fivérét.

Az Antigoné egyetemes morális értékeket állít a középpontba. Veretes nyelvezete és a sorokból áradó antik világ hangulata külön szellemi élvezetet nyújt.



Galéria

Fotók: Homonyik Csilla, Karádi Nóra, Karádi Zsolt
Plakátterv: László Rita Emőke



Kritikák

„ITT MEG KELL HALNI, HAIMONOM”

A nyíregyházi Antigoné ott játszódik, ahol pusztítás volt, s ahol zsarnokság van.
Amikor megelevenedik egy kétezer-ötszáz éves szöveg s úgy érezzük, sok mondata a máról szól, akkor van alkalmunk eltöprengeni a művészet örök igazságán. Szophoklész tragédiája időtlenül hirdeti az emberi tisztaság és tisztesség erkölcsi magasrendűségét a hatalmi gőggel szemben.

Valahol Európában

A görögök még hittek abban, hogy a nyelv képes hordozni a lényeget és pusztán ez által a néző eljuttatható a katarzishoz. A mai publikumnak a szó már nem elég: ma elképzelhetetlen lenne fehér leplekbe burkolózva előadni a művet. Így az a kérdés, hogy miként lehet ma játszani az Antigonét?
Hargitai Iván rendező Szophoklész tragédiáját elemeli eredeti közegétől, s a benne foglalt egyetemes kérdések mentén a mába helyezi. (A mű elején a darab közli: „Történik Thébaiban, a királyi palota előtt”. A színlap és a műsorfüzet elhagyja ezt a mondatot, csak a másodikat tartja meg: „Bemutatták Kr.e. 442-ben”. Hargitai ez által is jelzi: most nem Thébaiban vagyunk, hanem valahol Európában. Valahol a világban, hol pusztítás volt, s hol zsarnokság van.

Nem tud menekülni

Ezt a felismerést segíti Cziegler Balázs expresszív díszlete. A tér egyszerre világvégi kocsma, bunker, pince, siralomház, illetve a textus kulcsszavait idézően sírverem, (szikla)börtön, szirtodú, sírbarlang. Ezen a szinte alvilági helyszínen elevenedik meg a testvérét eltemetni akaró, erkölcsiségével az évszázadok sötétjét is átvilágító Antigoné s a hatalmi gőgjében elvakult Kreón példázatos históriája.
Hargitai Iván szuggesztív, olykor sokkoló rendezésében a „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” elve alapján halni kész leány és a hatalmát fegyverekkel biztosító, kívül-belül eltorzult Kreón küzdelme egyenlőtlen. Az előadás a kérlelhetetlen és ostobán despota Kreónt teszi főszereplővé: a vele való harcban Antigoné esélytelenül védelmezi az istenek törvényét. (A mű végére illesztett enigmatikus némajáték során kivégzett és öngyilkos szereplők sorsa mintha a tragédia híres kardalának néhány sorát jelenítené meg: az ember „mindenben ügyes, / Ha akármi jön, ám a haláltól / Nem tud menekülni”.

Katarzis nélkül

A fizikailag igen megterhelő előadásban Széles Zita érzékenyen láttatja a kérlelhetetlen hatalommal a szeretet nevében szembeszegülő hősnőt. Halála megrendítő, ám mintha az egész előadás inkább a vérgőzös hatalom tébolyára összpontosítana. Ezt a tomboló és riasztó, majd az övéi pusztulásától szinte megzavarodott, féktelen bűnösből szűkölő bűnhődővé nyomorodott Kreónt Tóth Károly erős színekkel jeleníti meg. A figura elrajzolását Haimón (Vaszkó Bence) szavai igazolhatják: a fiú azt mondja apjának: „keress barátokat, / Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet”. Horváth Réka a testvérszerető Iszménét, Gosztola Adél az anyai fájdalmába belehaló Eurüdikét, Illyés Ákos a bosszúálló Őrt, Fellinger Domonkos a tolókocsis Hírnököt, Vicei Zsolt pedig „szent őrületben” megnyilatkozó Teiresziászt formálja meg drámai módon. A Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását használó előadás (Karvezető: Kameniczky László) nem adja meg a nézőnek a katarzis kegyelmi pillanatait. Inkább Áprily Lajos Antigonéjával mondhatná: „Sötét az Acheron homokja: / itt meg kell halni, Haimonom.”

KARÁDI ZSOLT


A KELET-MAGYARORSZÁGBAN MEGJELENT KRITIKA BŐVÍTETT VERZIÓJA.
MEGJELENT A MAGYARJATEKSZIN.HU-N.:


Amikor megelevenedik egy kétezer-ötszáz éves szöveg s úgy érezzük, sok mondata a máról szól, akkor van alkalmunk eltöprengeni a művészet örök igazságán. Szophoklész időtlenül hirdeti az emberi tisztaság és tisztesség erkölcsi magasrendűségét a hatalmi gőggel szemben. A görögök még hittek abban, hogy a nyelv képes hordozni a lényeget és pusztán ez által a néző eljuttatható a katarzishoz. A mai publikumnak a szó már nem elég: ma elképzelhetetlen lenne fehér leplekbe burkolózva előadni a művet. Így az a kérdés, miként lehet ma játszani az Antigonét?

Hargitai Iván rendező Szophoklész tragédiáját elemeli eredeti közegétől, s a benne foglalt egyetemes kérdések mentén a mába helyezi. A mű elején a darab közli: „Történik Thébaiban, a királyi palota előtt”. A színlap és a műsorfüzet elhagyja ezt a mondatot, csak a másodikat tartja meg: „Bemutatták Kr.e. 442-ben”. Hargitai ezáltal is jelzi: most nem Thébaiban vagyunk, hanem valahol Európában. Valahol a világban, hol pusztítás volt, s hol zsarnokság van. A mű maivá tételét igyekszik segíteni a László Rita Emőke által tervezett műsorfüzet: a közölt fotók valamely modern (talán a legutóbbi délszláv) háború pillanatait ábrázolják. (A textus „modernségét” mi sem bizonyítja jobban, mint azok a sorok, amelyeket az első epeiszodionban Kreón és az Őr dialógusában Kreón fogalmaz meg: „Mert nincs a pénznél az emberek között nagyobb / Gonosz, miatta városok pusztultak el, / S miatta lettek emberek földönfutók, / Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket / Mikéntha cserélné, jót gonoszra vált, / Az embereknek megmutatja, hogy legyen / Minden lépés istentől elrugaszkodott.”)

A modernné tételt segíti Cziegler Balázs expresszív díszlete is. A tér egyszerre világvégi kocsma, pince, siralomház, illetve a textus kulcsszavait idézően sírverem, (szikla)börtön, szirtodú, sírbarlang. (A hősök és a nézők valamennyien egy bunker foglyai, amelynek lőrésszerű ablakaiban időnként fegyveres pribékek őrködnek.) Ezen a szinte alvilági helyszínen elevenedik meg a testvérét eltemetni akaró, erkölcsiségével az évszázadok sötétjét is átvilágító Antigoné s a hatalmi gőgjében elvakult uralkodó példázatos históriája. (Az alvilág képzetét erősíti az a rendezői-látványtervezői megoldás, amely szerint Kreón és Euridiké föntről – a Krúdy Színpad fölött futó műszaki hídról, döngő vaslépcsőn jönnek le a játéktérbe…)

Hargitai Iván szuggesztív, olykor megrendítő rendezésében a „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” elve alapján halni kész leány és a hatalmát fegyverekkel biztosító, kívül-belül eltorzult Kreón küzdelme egyenlőtlen. Az előadás a kérlelhetetlen és ostobán despota Kreónt teszi főszereplővé: a vele való harcban Antigoné esélytelenül védelmezi az istenek törvényét. A mű végére illesztett, enigmatikus némajáték során kivégzett és öngyilkos szereplők sorsa mintha a tragédia híres kardalának néhány sorát jelenítené meg: az ember „mindenben ügyes, / Ha akármi jön, ám a haláltól / Nem tud menekülni”. Ez a Hargitai Iván-féle csoda a műnek azonban amolyan nihilista zárlatot kölcsönöz: az Őr, akit a történet elején Kreón megaláz, valamennyi szereplővel végez, majd főbe lövi magát. Az utolsó pillanatokban a színfalakon kívülről bejön a játéktérbe egy fehér inges, fekete nadrágos-csizmás néptáncos legény; néhány csapás után az Őr őt is kivégzi. A némileg erőltetett jelenet nem tesz hozzá a szophoklészi szöveghez olyan jelentéstartalmakat, amelyek alapvetően új dimenziókkal gazdagítanák azt.

A fizikailag igen megterhelő előadásban Széles Zita érzékenyen láttatja a kérlelhetetlen hatalommal a szeretet nevében szembeszegülő hősnőt. Halála megrendítő, ám mintha az egész játék inkább a vérgőzös hatalom tébolyára összpontosítana. Ezt a tomboló és riasztó, majd az övéi pusztulásától szinte megzavarodott, féktelen bűnösből szűkölő kisemberré vált Kreónt Tóth Károly erős színekkel jeleníti meg. A figura elrajzolását Haimón (Vaszkó Bence) szavai igazolhatják; a fiú azt mondja apjának: „keress barátokat, / Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet”. Ez az őrjöngés gyakran jellemzi a falábbal bicegő, elnyomorodott, eltorzult hatalom megszemélyesítőjét. (Az előadás azt sugallja, hogy a hatalomban elkövetett bűnöket rettenetes bűnhődés követi – így áll helyre a világrend.) Horváth Réka a testvérszerető Iszménét, Gosztola Adél az anyai fájdalmába belehaló Eurüdikét, Illyés Ákos a bosszúálló Őrt, Fellinger Domonkos a tolókocsis Hírnököt, Vicei Zsolt pedig „szent őrületben” megnyilatkozó Teiresziászt formálja meg drámai módon. (A vak jós első megszólalása előtt valamennyi reflektor kialszik: a Kreón végzetét jövendölő szavak totális sötétben hangzanak el. A később fel-felpislákoló fénypontok mintha az örök éjszakában megcsillanó csillagokat idéznék. Teiresziász monológja epileptikus rohamba torkollik: a sokkoló jelenet a rendezés túlzásai közé tartozik. Hargitai Iván figyelemre méltó megoldásainak paradoxonjai között említhető az az ellentmondás, amely olykor a szöveg és a játék között képződik: például akkor, amikor az öltönyös Kreónt királynak szólítják, ő pedig a görögökhöz beszél…)

A Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását használó, s azt több helyen, főleg a kardalok esetében megkurtító előadás (karvezető: Kameniczky László) nem adja meg a nézőnek a katarzis kegyelmi pillanatait. A Kar híres darabzáró mondatait („Gőggel teli ajkon a nagy szavak / Nagy romlásra vezetnek / S józanná nem tesz, csak a vénség”) Koblicska Kálmán szavalja el – hangfelvételről. A néző a mű végéről hiányolja a tragédia megoldásába történő belenyugvás és felülemelkedés érzését. Úgy véli, alkotói mintha inkább Áprily Lajos Antigonéjával mondanák: „Sötét az Acheron homokja: / itt meg kell halni, Haimonom.”

KARÁDI ZSOLT

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi