Benedek Elek

KUKORICA-DERCE

avagy

A talléros kalap és más mesék

ŐSBEMUTATÓ

Színpadra alkalmazta: Szokolai Brigitta

Rendező: TASNÁDI CSABA

Bemutató: 2012. április 21.



Szereposztás


... valamint
Bajusz Emőke, Dubrovka Tamara, Marcsinák Anikó, Mészáros Tímea, Vámosi Judit, Budai Norbert, Holló Arnold, Kertész Zsolt, Varga Gyula, Vámosi Gergely,Suhanyecz Viktória, Holik Zsolt, Kazár Pál, Olajos Gábor


Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Koreográfus: DEMARCSEK GYÖRGY
Jelmeztervező: PÁLÓCZY MAGDOLNA
Szcenikus: BOLDIZSÁR ZSOLT
Videó grafika: Balogh Zoltán, Speker Csaba
Ügyelő - Rendezőasszisztens: Dankó István
Súgó: Apjok Rodica


A darab

Képzeljétek el gyerekek, hogy egy sosemvolt magyar falu egyik házában, annak is a csűrkunyhójában vagyunk. Sosemvolt – írom, mert hát lehetnénk a Dunántúltól kezdve a Tiszazugon át, Kisalföldön, nagy Alföldön, egész Székely országig bárhol, ahol még a múlt században is dívott a kaláka. Ahol fonóba, guzsalyasba, tengerihántóba – vagy, mint nálunk is: kukoricacséplőbe jártak a legények és leányok. Ahol a közös munka mellett mindig jutott idő a mókázásra, táncra, mesélésre is. Ahonnan talán maga Benedek Elek is gyűjtötte gyönyörűséges meséit. Ezekből láthattok egy csokorra valót. Gácsera, A soknevű királyfi, Péter és Pál, A székely asszony, Az ördög hídja, A vénasszony meg a halál, Bolond Jankó, A talléros kalap, és Az árvák pénze – mind-mind a szegény ember életrevalóságát hirdetik, a humor és a csalafintaság diadalát.



Galéria

Fotók: Karádi Zsolt
Plakátterv: László Rita Emőke



Kritikák

Az Óperencián innen - KUKORICA-DERCE

Az se baj, ha az embernek nincs se sok pénze, se egy kis hatalma: ha eléggé leleményes, ha mindig jól feltalálja magát, akár még az ördöggel vagy a halállal is kibabrálhat. Ez a legfőbb tanulsága a Benedek Elek meséiből összeállított nyíregyházi, Kukorica-derce című gyerekelőadásnak.

Maga Benedek Elek is hasonlóképp találkozhatott gyűjtőútjai során a később megannyi kötetben kiadott népmesékkel, mint most a nyíregyházi gyerek- és felnőttközönség: falusi legények és lányok, meg az ő szüleik és nagyszüleik ülnek valahol egy csűrben, és kukoricát fejtenek, közben pedig történetekkel szórakoztatják egymást, hogy könnyebben teljen az idő. A Móricz Zsigmond Színház jó fél tucat meséből összeállított előadása mindvégig megmarad ebben a közegben: az egy-egy történetet éppen előadó szereplők csak annyira lényegülnek át a mesék figuráivá – ördögökké, szegénylegényekké, királyfikká és tűzrőlpattant menyecskékké –, amennyire azt a rögtönzött játék öröme feltétlenül megkívánja.

Tasnádi Csaba rendező különféle eszközökkel nyomatékosítja, hogy egy falu délutáni valósága, nem pedig az Óperencia túloldala a helyszín: az asszonyok néha hajba kapnak azon, hogy ki játsszon el egy-egy szép, ügyibevaló lányt, és van, aki eleinte lámpalázas, nem tudja pontosan, hogyan is játsszon – na meg a meséket színesítő összes kellék és jelmez is a csűrből kerül elő. Ez pedig kacagtatóan kreatív megoldásokhoz vezet: a kukorica szemei hol könnycseppekként hullanak alá, hol pedig elgyengült fogakként köpik ki őket, a kukoricacsuhé pedig szinte minden elképzelhető funkciót ellát az ördögszarvtól a kéz öt ujjáig. Azonban végül ezt a közeget – a falusi mikroközösséget, a családok és generációk találkozását – nem használja ki az előadás: noha a színlap mindenkinek pontosan meghatározza hovatartozását a rokonsági és ismeretségi hálóban, ez legfeljebb egy-egy félszavas említés révén derül ki. Nincsenek sorsok, még jellemek sem igazán, legfeljebb egy-egy alapvonás – szégyenlősség, nagyhangúság –, pláne nem tükröznek a mesék vagy azok elmondásának módja a szereplők közt valóban meglévő konfliktusokat vagy más egyéni történeteket. Így a játék nem kap több dimenziót, minden megmarad pusztán annyinak, amennyit látunk, azaz ugyanennyire működne vagy nem működne az előadás akkor is, ha kihúznának belőle vagy hozzáírnának húsz percet.

Szokolai Brigitta egyébként találékonyan alkalmazta színpadra Benedek Elek ízes, fantasztikus nyelvezetű meséit a csalafinta kisemberek boldogulásáról, néha egybeírva, néha rövidítve s itt-ott kissé át is írva azokat. Ettől némelyik mese valóban logikusabb lett, némelyiknél viszont kevésbé érthető a beavatkozás: az árvák pénze című történetben egy szellem „eredetileg” a kulcslyukon bújik ki a kriptából, amin a magát szellemnek tettető élő Jancsi persze nem fér ki: ezt ötletesen azzal magyarázza, hogy nemrég halt meg, még „nem fogyott le” – ám ez a magyarázat igen nehezen áll meg az előadásban, a falon való áthaladás esetében.

A kukoricamorzsolók meséi különválnak, mindig más mondja el őket, s hogy milyen módon játsszák el (eljátsszák-e) azokat, az a sokszereplős, beöltözős interpretációtól az egyszerű szövegmondásig változó. Nem tesz túl jót az előadás ritmusának – s ezt a gyerekközönség kendőzetlenül jelzi is –, hogy a hetven percnyi játékidő elején több az elevenség, mint a vége felé; igaz, az utolsó tíz-tizenöt perc szcenírozatlan jeleneteiben előlépő Bárány Frigyes széken ülve is lenyűgözően tud mesét mondani. A játék különben gyorsan pereg, a szereplők folyton cserélődnek, kiemelni a színészek közül nemigen lehet senkit. Gyakran változik a szövegmondás stílusa is, de a kívánatosnál mindenesetre többször érzékelhetőek eltúlzott gesztusok és a szövegmondás teatralitása, amely egy deklamálva előadott csúfolódás-áriában csúcsosodik ki (hogy ennek az előadás szövetébe sem nyelvileg, sem színvonalában nem illeszkedő kis jelenetnek mi a célja, egyébként sem derül ki).

Tasnádi Csaba négy csodamód lelkes kisiskolás korú gyereket is a színpadra visz, s ott a többiekkel egyenrangúként tekint rájuk. Ez önmagában is örömteli, hiszen a gyerekhang szinte teljesen hiányzik a magyar színházból: gyerek általában csak akkor és csakis annyit van a színpadon, amennyit tényleg sehogyan sem lehet megúszni. Csakhogy a rendező ugyanúgy kezeli őket, ugyanolyan feladatokat ad nekik, mint a „profiknak” – hiszen ebben a díszletekben és kellékekben nem bővelkedő, legnagyobbrészt szövegmondásra épülő előadásban másmilyeneket nem is igen lehetne –, és ugyanazt is várja el tőlük, noha az ő eszköztáruk és képességeik nyilvánvalóan nem lehetnek ugyanolyanok, mint a tapasztalt színészeké. Kivéve talán a táncot.

Ugyanis a mesék előtt, után és közben a nyírségi tradicionális viseletet idéző ruhákban játszó szereplők sokszor dalra fakadnak és táncra perdülnek. A néptáncok, a népdalok és a Kazár Pál zenei vezetésével élőben előadott népzene jelenléte nincs jobban megindokolva annál, mint hogy az adott korban és helyszínen valóban ilyen táncokat jártak – ám talán mégsem kukoricafejtés és történetmesélés közben. Persze: hagyományőrzésről, a tradíciók megismertetéséről van szó, s ez fontos, igen hasznos és nem utolsó sorban esztétikus dolog – ennek ellenére aligha spórolható meg az a munka, amely révén mindez szervesülhetne egy színházi előadásba.

Épp ez az, ami hibádzik: hogy létrejöjjön egy egységes, és nem csak darabjaiban izgalmas előadás. De a kukorica-dercét (kukoricadarát) készítő figurák jellemeinek, sorsainak hiánya, a kissé ad hoc módon meg-megjelenő ének-zene vagy egy, az elsőtől az utolsó percig tartó ív megléte nélkül a Kukorica-derce megmarad egy igényes és magas színvonalú, a gyerekeket a legjobb mesékkel megismertető, a szókincsüket a legnemesebb módon fejlesztő népzenés mesedélutánnak.

KOVÁCS BÁLINT



Elek apó szórakoztató meséi

Benedek Elek meséi-mesefeldolgozásai nemzedékek gyermekkorának voltak meghatározó élményei.
A Kukorica-derce című bemutató agyon mediatizált világunkba igyekszik visszacsempészni az emberi hangon elmondott mesét. És azt a hasonlíthatatlan hangulatot, amelyben – mondjuk kukoricamorzsolás közepette – felnőttek és gyerekek a közvetlenül hangzó szó bűvöletében részesei lehettek a csodának.

Közel a gyermeki lélekhez

És ez a most csoda többször megtörtént a színházban. A Benedek Elek-műveket színpadra alkalmazó Szokolai Brigitta tudta azt, hogyan kell a gyermeki lélekhez közel férkőzni. Darabja, amely voltaképpen egybefűzött mesesorozat, tanulságos-szórakoztató-kedves-bájos históriákat illeszt egymás mellé. Közöttük a szereplők kevés párbeszéddel megidézik a dolgos közösség együttlétének olykor évődő, olykor komolykodó pillanatait. És persze, csak azért, hogy aztán elhangozhassék a következő mese, felharsanhasson a jókedvű ének, s táncra perdülhessenek a legények és a leányok.

Megfelelő arányérzékkel

Tasnádi Csaba jó ritmusú, színészi játékot, valamint néptáncot (koreográfus: Demarcsek György) harmonikusan vegyítő előadást rendezett. A kellő humorral és visszafogottan komédiázó színészek csoportját méltó módon egészítették ki a hamvas tisztaságú gyerekszereplők (Király Lilla, Kovács Réka, Forró Márk, Szépréti Roland). A kitűnő csapatmunka meghozta az eredményt: a bemutató nézőtérén helyet foglaló apróságok nagy érdeklődéssel, fegyelmezetten figyelték (és tapsolták) végig a nyolcvan percet. Tasnádi megfelelő arányérzékkel tartotta egyben a produkciót, amely így nem esett sem a népieskedés, sem a túljátszás hibájába. Az egyes meséket elválasztó, s az egész játékot keretező autentikus népdalok és néptáncok (jelmez: Pálóczy Magdolna) könnyedén simulnak bele a műegészbe.

Elek apó mesél

Minden történetbe olyan üzenetek vannak kódolva a világról, az emberről és a bennük lévő lehetőségekről, amelyek elképesztő energiákat képesek megmozgatni a mesehallgatókban” – mondta Boldizsár Ildikó, a neves mesekutató. És valóban: a Kukorica-derce egyszerre beszél szerelemről, gyöngédségről, leleményességről, mohóságról, kapzsiságról, szépségről, örömről, bánatról, azaz minden idők hasonló dolgairól. Ezeket a mesébe oltott, örök emberi tulajdonságokat-érzéseket a szombati premieren kitűnően érzékeltette Barta Éva, Fridrik Noémi, Gosztola Adél, illetve Pásztor Pál, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor és Fellinger Domonkos. (A darab kettős szereposztásban kerül színre: Barta Éva váltópartnere Budai Zsófi. A gyerekszeplők között megtaláljuk majd Márföldi Csendikét, Bereczki Bence Zsoltot, Mátyás Cintiát és Kiss Veronikát is.) A diszkrét élő zenekart is alkalmazó darab (zenei vezető: Kazár Pál) záró negyed órájára megjött Bárány Frigyes, akit a nézők nyílt színi tapssal fogadtak. Frici bácsi bölcs humorral adta elő az utolsó mesét, majd – mintha csak ő lett volna Elek apó – elmondta Pósa Lajos híres versét: „Ezt a diófát itt / nagyapám ültette. / Árnyékában nem ült, / gyümölcsét nem ette. / Nem maga hasznáért, / másért cselekedte; / unokái áldják / emlékét érette…” A sallangtanul szép, megejtően tiszta előadás ezekkel a szavakkal zárult, hitet téve az örök emberi mellett…

Karádi Zsolt

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi