Arthur Miller

AZ ÜGYNÖK HALÁLA

Fordította: Hamvai Kornél

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2012. május 4.



Szereposztás



Jelmeztervező: TAKÁCS LILLA
Díszlettervező: FODOR VIOLA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Ügyelő: Lengyel János
Rendezőasszisztens: Fülöp Angéla
Súgó: Kovács Katalin


A darab

Az ügynök halála nemcsak az ismert amerikai drámaíró, Arthur Miller főműve, hanem a világszínpadok egyik leggyakrabban játszott darabja, aktualitását, megjelenítő erejét a megírása óta eltelt mintegy hatvan év alatt sem veszítette el; sőt, mint a valóban időtálló alkotások, egyre újabb és újabb jelentéstartalmakat nyer, értelmezései lehetőségei gazdagodnak, mondanivalója mindinkább egyetemessé válik.
A történet hőse Willy Loman, az átlagos képességű utazó ügynök, a mindenkori kisember prototípusa, akinek élete végén kell rádöbbennie az elmúlt harminc évét átszövő hazugságok értelmetlenségére és működésképtelenségére, illúziókból font érzelmi és szellemi „szociális hálójának” szétfoszlására, személyes Amerikai Álmának teljes csődjére. Egy életkudarc utolsó negyvennyolc órája, egy kátyúba jutott, hazug stratégia agóniája. Miller drámaírói nagysága és újító írásművészete abban is megmutatkozik, hogy kortársai közül először kísérletezik azzal, (a 40-es évek derekán járunk), hogy a különböző idősíkok, képzelt, vagy valós terek váltogatásával a maga teljességében, bonyolultságában jelenítse meg az emberi tudat működését a színpadon – voltaképpen végig egy széthullóban lévő emberi elme belső ösvényeit követjük, az ő gondolatainak, félelmeinek, vágyainak kivetülését látjuk.



Galéria

Fotók: Homonyik Csilla, Karádi Zsolt
Plakátterv: László Rita Emőke



Kritikák

BIFF LOMAN, SOK SIKERT!

A magyar a világ legszebb nyelve.
A magyar tájnál nincs sokoldalúbb a világon.
A magyar mindig megtalálja az érvényesülés útját.
A magyar tudósok nélkül nem tartana a világ ott, ahol most tart.
Nincs ízletesebb nedű a magyar bornál, selymesebb a magyar pálinkánál.
A szabolcsi almának / makói hagymának / vecsési savanyúnak / szegedi paprikának / pécsi kesztyűnek / füredi víznek / ózdi acélnak / szolnoki halnak / stb. nincs párja a világon.

Patetikus mondatok ezek. A nyíregyházi Az ügynök halála előadás műsorfüzetében Arthur Millertől idézik a következőket: „Az a darab patetikus, amelyben a főhős (…) képtelen megbirkózni egy nála hatalmasabb erővel. Igen, a pesszimizmus hangja valóban a pátosz.” A patetikum kizárja a cselekvést, részvétet és reménytelenséget kelt. Márpedig a mondatok, amelyekkel felbiztatjuk magunkat vagy másokat, úgy, hogy azt bizonygatjuk, jobbak, különbek vagyunk másokhoz képest, többre hivatottak, általában patetikus mondatok. A patetikum pedig öl. Elveszi a látást, hosszútávon elszigetel, bezár, hiszen mi jobbnak képzeljük magunkat minden másnál – a minden más pedig erre érthetően nem reagál jól.

A patetikum megöli a drámát. Willy Loman tragédiáját – helyesebben teljesen átlagos életének hasonló módon középszerű, jellemző módon teljesen jellegtelen, súlytalan, következmények nélküli tragédiáját – nagyon sokszor mutatják be patetikusan. Willy Loman, a hétköznapok hőse, ki felett elszállt az idő, akit lehúz a múlt, felismeri önnön múlandóságát és elpusztul. Sokan vizionálnak Lomanbe valami kiválót, valami egyedit, valami olyan tartást, erőt, sugárzást, amely kiemeli, példaértékűvé teszi magát Lomant.
Holott Willy Lomanben a világon semmi példaértékű nincs.

Willy Loman egy abszolút élhetetlen valaki, aki meg van arról győződve, hogy többre hivatott. Módszeresen hiteti el magával, hogy ő a polgármesterrel vacsorált, miközben a valóság az, hogy elmentek egymás mellett egy szállodában. Hogy mindenkit ismer, miközben az ismeretség csupán az üzleti tranzakció kezdetétől annak zárásáig tart. Egyebekben Loman teljesen szürke, a tömegben megkülönböztethetetlen valaki. Azonban Willy az életét erre építi, és gyermekeibe is a kiválóak öntudatát táplálja. A kétkedést nem hallja meg, az ellentmondást nem tűri, saját belső igazsága az elvárt alapállás mindenkitől. Könnyedén igazítja a valóságot alternatív világának közegéhez, s nehezen bocsát meg annak, aki megkérdőjelezi az igazát. A néhány ember, akit közel enged magához, vagy beletörődik – mint felesége, Linda –, vagy sajnálattal nézi, mit művel magával és környezetével – mint szomszédja, Charley.
Mindez nem jelenti azt, hogy Willy Loman ne lenne jó ember.
Dehogynem: jó ember és jó apa, jó alkalmazott és jó hazafi. Szándéka szerint. Az ügynök halála arról szól, hogy mindezen szerepekben végleg és visszavonhatatlanul megbukik.

A díszlet és a jelmez csupán díszlet és jelmez. A betanult szöveg, bármennyire is jó színész valaki, és bármennyire is azonosul akár a szándékaival, csak betanult szöveg. Ahhoz, hogy a díszlet, a jelmez és a betanult szöveg valódi életté váljon, ahhoz lélek kellene. Őszinteség. Nyíltság. Egyenesség. Szembenézés. De legalább az, hogy ha a hazugságról kiderül, hogy hazugság, ne csináljon az illető úgy, mintha mi sem történt volna.

Willy Loman a következmények nélküli ember.
Willy Loman életében lényegében semmi nem következik semmiből – helyesebben csupán látszat keletkezik a látszatból. Ám a látszat nagy kamatot számol fel, nem lehet mérni a hűtő, a légkondi vagy a biztosítás árához, de még a házéhoz sem. A látszat kamata az, hogy semmi nem sikerül neki. Hiszen a tervek nem valódiak, ahogy az erőfeszítések sem. Nem is eredményezhetnek valódi teljesítményt.

Látszólag nem a nyíregyházi színház előadásáról beszélek, hanem a darabról. De ez csak a látszat. Valójában a Sediánszky Nóra dramaturg, Koltai M. Gábor rendező által jegyzett Az ügynök haláláról beszélek, amelynek alkotói pontosan tudják, miért ezt a darabot választották és miért éppen úgy játszatják, ahogy. (Nota bene: ebben az előadásban teljesen egyértelmű, hogy nem Ungvári Tamás, hanem Hamvai Kornél frissebb, karcosabb magyar szövegét kell használniuk.) Nem csupán tudják: értik és érzik, hogy ez a darab rólunk szól. És jelenleg, adott társadalmi helyzetben talán a legélőbb, legfontosabb előadás ebben a fogalmazásban. Patetikus mondatainkról, félig-gesztusainkról, hangzatos ideáinkról, szembenézésünk hiányáról, a kognitív disszonancia eltusolásáról, a következmény nélküliség következményeiről szól. A színpad közepén a roncs, mint Willy Loman életének allegorikus képe, amely köré a játék szerveződik. A roncs, amely igaz Willy idegeire, családjára, munkájára, társadalmi pozíciójára és viszonyaira. Csupán egy-egy fémsámli jelzi azt a végtelen kényelmetlenséget, ami Willy életét végigkíséri, néhány egyszerű berendezési tárgy, amely a semmilyen életet reprezentálja: elaggott gáztűzhely, üres, polc nélküli hűtőszekrény, leharcolt fotel. Ezeken is többnyire Ben bácsi, Willy bátyjának szelleme trónol. Gáspár Tibor gyakorlatilag csak jelen van a színpadon: Willy minden szánalmas lépését cinikus kacagással teszi bűntudatossá, vagy oldja fel éppen, mármint csak Willy tudatában.

Példaszerű színészi együttműködést tudhat magáénak az előadás: a nyíregyházi társulat reakciói, összjátéka a teljes előadásra rányomja bélyegét, és ez, az autentikus és alaposan végigvitt rendezői koncepcióval, két egészen kivételes alakításhoz vezet. Az egyik a Willy Lomant játszó Horváth László Attiláé, az ő jelenlétének egészen konkrétan meghatározható alapmotívuma a félelem. Ha valaki egész életében csal, hiába nem vesz róla tudomást, a tudatalatti folyamatosan retteg a lebukástól. Paradox helyzet, hogy Willy Loman már rég lebukott, de azt sem hajlandó tudomásul venni. Mivel az élete kiindulópontja hamisak, ezért minden következtetése is hamis. Ez ellen próbál védekezni. Horváth Lomanjének meggyőződése, hogy nem hibás, miközben pontosan tudja, hogy az. Nem is két, hanem három személyiség munkál benne: a siker-Loman, a kudarc-Loman és a szeretet-Loman – hiszen szenved attól, hogy nem lehet közel a családjához, éhezik minden szerető gesztusra, kutyaként pitizik a kedves szavakért, hogy fél pillanattal később lenézze, megvesse és eltolja magától.

Volt-e Willy Lomannek esélye a győzelemre? Koltaiék azt állítják, volt. Ha akkor, abban a pillanatban nem hazudik Biffnek. De nem így történt – most már nincs lehetősége győzni. Akkor hogyan nem lesz mégsem patetikus dráma ebből az előadásból?
Úgy, hogy a nyíregyházi előadásnak nem Willy Loman a főszereplője. Hanem Biff Loman, a nagyobbik fia. És mindez ugyan csak az utolsó pillanatban lesz nyilvánvaló (a darab hosszas, hosszas epilógusát gyakorlailag egyetlen mondatra cserélik ki, ez a mondat jelöli ki a főszereplőt), Vaszkó Bence érzékenyen, összetetten, óriási terhet cipelve a vállán, megszomorítottan és megalázottan, egyszerre beletörődve és kitörni vágyva, elköltözve és otthon maradva, szeretettel teli és izzó gyűlölettel, puhán és felajzva játssza az életté váló tehetetlenséget. Az értetlenség, hogy minden hazugság volt, a felismerés, hogy ő maga is, mármint Biff (és persze Happy és Linda is) hazugság volt, lehetetlenné teszi, hogy Biff Loman teljes életet éljen. Vaszkó nem hagy kétséget, hogy ez a férfi – harmincnégy éves – gyerek még: az a megbukott gimnazista maradt, aki abban a pillanatban áll az ajtóban, és a szemébe röhög a valóság. Hogy itt ő nő az apja fölé, vagy az apja örökké fölé nőtt? Ez örökké végtelen játék marad, ahogyan nem lehet ezt a pillanatot ép ésszel értelmezni sem.

A túlzás nélkül óriásit alakító Horváth és Vaszkó, illetve a rendkívül erős Gáspár mellett a többi szereplő csak mellékalak, de nélkülük nem jönne létre az előadás. Varga Balázs pózokból teszi össze a hazugságban szívesen és önfeledten élő Happyt; Pregitzer Fruzsina megrendülten áll, sajnálattal, szánalommal nézi végig férje végzetét, anélkül, hogy kommunikációt folytatna vele; Széles Zita remekül lesz a vágy titokzatos tárgya, kívülálló, aki Willy fantáziájában egészen Marilyn Monroe-ig fokozódik, „Happy Birthday, Mr. President”, énekli, az ő presidentje persze Willy Loman (a miénk meg a miénk, aki szintén egy Willy Loman) – de ez is csak kitaláció. A teljesen középszerű életből való kitörés vágyának képe. Petneházy Attila rendkívül hétköznapi szomszéd (Charley épp csak annyiban különbözik Willytől, hogy nem ámítja magát önnön kivételességének hazugságával), Rák Zoltán (Bernard) az ő örökségének folytatója, Tóth Zoltán László pedig teljesen süket és érzéketlen főnök. Az előadás kapcsán el lehetne még morfondírozni egy-két mondaton, egy-két megoldáson, egy-egy karakteren – de minek: ez az előadás így kerek, ahogy van, minden alkotó jóvoltából.

Van remény. Biff Loman (és az előadás) utolsó mondata, Vaszkó szikár, de mélységes érzelemmel telt hangján, arra utal, hogy – apjával szemben – ő pontosan tudja, hogy színtelen és középszerű, s ez paradox módon kiemeli Biffet a közegből. Ez a lehetőség persze már a színpadon kívül illeti meg a fiút; a darab itt véget ér.
Van remény: ha szembenéz azzal az ember, ki ő és mit csinál. Ha értékén kezel. Ha szakít a múlt emlékével. Ha tanul abból, amit átélt, ha képes megkérdőjelezni önmagát, ha mer ellentmondani saját magának is. Ha azt mondja végre, amit gondol. Biff így akar élni, úgy tetszik. Ez ad reményt – minden hamis pátosz nélkül.Sok sikert az élethez, Biff Loman!

Ugrai István



Az ügynök halála belülről

PREGITZER FRUZSINA - AZ ÜGYNÖK HALÁLA A MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNHÁZBAN

A 2011/2012. színházi évadot Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Színház Koltai M. Gábor rendezésében Arthur Miller: Az ügynök halála c. előadásával zárta.
Nehéz évadot fejezett be a társulat.
Mikor ezeket a sorokat írom, mára már a 2012. május 30-i városi közgyűlés megnyugtató döntést hozott a színházat illetően: július 1-től határozatlan időre átveszi a színházat Nyíregyháza megyei jogú város, mint fenntartó.
Azért megnyugtató ez a határozat, mert 2011. december 16-án nyilvános társulati ülésen a sajtó és média jelenlétében a megyei elnök és a színház vezetője arról beszéltek a meghívottaknak, hogy kétséges a színház működése januártól. Bár a város polgármestere akkor is kifejezte a színház működése, jelenléte iránti óhaját, szándékát, Seszták Oszkár elnök és Tasnádi Csaba igazgató árnyalt bejelentése olyan drámaian hatott a médiában, hogy e sorok íróját sorra keresték meg az országból ismeretlenek és nem ismeretlenek, tiszaberceli nyugdíjastól Verebes István rendezőig: hogyan segítsenek, hogy ne szűnjön meg a Móricz Zsigmond Színház.
Ez karácsony előtt, 2011. december közepén történt.
És az idő telt, múlt, Nyíregyházán, a döntés csak nem született meg, az előadásokat játszották, születtek sorra az újabb bemutatók, a színház próbálta tenni a dolgát, – hiába lebegett fölötte Damoklész kardja.
Ilyen körülmények, közérzetek akár meg is határozhatják – meg is pecsételhetik egy produkció létrejöttét…

1. Egy évadvégi, utolsó bemutató – pláne vidéken – a mai válságos helyzetben meg kell, hogy koronázza az ilyen-olyan aktuális évadot. Sok helyütt kerül elő nyúlként a cilinderből esetleg a „Charley nénje” vagy más vígjáték, bohózat - operett, hogy mosolyogva, mulattatva dőljön hátra a zsöllyében a tisztelt adófizető bérletes, vagy jegyvásárló.
Ezért is tűnik rendkívül kockázatosnak első pillantásra a MZS Színház darabválasztása. S ha még átfésüljük az évad ezt megelőző bemutatóit: januárban Goldoni: Hazugját rendezte Keszég László, majd Forgács Péter Örkény Kulcskeresők-jét állította színpadra, Bagó Bertalan Sütő András Szuzai menyegzőjét vitte színre, ezt Tasnádi Csaba gyermekeknek szánt „Kukorica-derce” mesejátéka követte, hogy a legutolsó bemutatóként május 4-én, (amikor is a ballagásokat ünnepli az összes érettségiző és rokonsága szerte az országban, mint Nyíregyházán is,) este „Az ügynök halálá”-t láthassák Koltai M. Gábor rendezésében.
Tasnádi Csaba úgy fogalmazott később, hogy van „ahol ezért vesznek elő egy darabot, mert a társulatból egy kollégáért kiált a szerep – hogy eljátssza.” Tasnádi Csaba szerint Nyíregyházán a csapat, az a nyolc színész és a létrehozó apparátus hívta elő, hogy megszülessen ez az előadás.

2. Arthur Miller: Kanyargó időben című visszaemlékezését forgatva, az az érzésem támad, hogy talán nem berzenkedne a rendezés láttán. Az 1948-ban megírt, 1949-ben a New York-i Broadway-n Elia Kazan rendezésében bemutatott színdarab több százas szériát élt meg.
Érdekes ennek a színdarabnak a sorsa, vannak korszakok, amikor egyszerre több helyütt veszik elő. Így 2011-ben Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban Valló Péter rendezésében Jordán Tamás főszereplésével, valamint Miskolcon Balikó Tamás rendezésében Haumann Péter főszereplésével láthatták a nézők.
A kötelező sikert, a kötelező álmokat és reményeket önmagának ismételgető kisember csőddel végződő története ez, aki elhazudja életét, kapcsolatait – erre ítélve, vezetve, predesztinálva családját.
„Ha egy színdarab a világot akarta megváltoztatnia, éppen, hogy azokhoz kellett eljutnia, akik mindent olyannak fogadtak be, amilyen: a nagy dráma nagy kérdéseket vet fel, különben semmi. Technika. Az a színház, amelyik nem a világot akarja megváltoztatni, szerintem időpocsékolás, egy alkotó tudós sem annak az érvényességét kívánja bizonygatni, ami köztudott.”
„Az igazi színház mindig nekifeszül a társadalom tehetetlenségének, amely tagadja a változást, és az azzal járó szükségszerű fájdalmakat: a legtöbb ember jobban szeret nevetni, mint sírni – szívesebben veszi, ha a színészt vágják fejbe egy nagy disznóhólyaggal, és nem őt egy fájdalmas igazsággal.” (Kanyargó időben 247. o.)
Amikor Millert feszíti, nyugtalanítja az „ügynök” története, 1948-ban már repedezik az amerikai álom porcelánmáza. Talán éppen ez lökdösi, nem hagyja Millert békén, hogy egy teljesen átlagos életű, jellemző módon teljesen jellegtelen, súlytalan, következmények nélküli tragédiát, Willy Lomanét, fogalmazzon meg.
„A Loman-név? Számomra a halálra rémült kisembert jelentette, aki a semmibe kiált segítségért. És ez a segítség soha nem érkezik meg.” (Kanyargó idő 241.o.) – írja miután megnézi Fritz Lang: Dr. Mabuse végrendelete - című filmjét, ahol is a film főszereplő ifjú detektíve ismétli egyre erősebb, katatón állapotban a „Loman”-nevet: Halihó? Mr. Loman? Mr. Loman?
Miller elképzelése szerint „Willyben a múlt ugyanolyan élő, mint az, ami a jelenben történik, sőt a múlt néha olyan erővel tör rá, hogy teljesen úrrá lesz a gondolatain. Én ezt a cseppfolyós állapotot akartam tükrözni a formában is.” (Kanyargó idő 246.o.)
A nyíregyházi előadás rendezője és dramaturgja – Sediánszky Nóra – átírták, ha tetszik, újraírták Millert. Azonban engedje meg az olvasó az elfogultságot: a 63 év eltelte után – Willy Loman is 63 éves a darabban! – a nyíregyházi bemutató húsba-velőbe vágóan mai. Nemcsak azért, mert az Ungvári Tamás-fordítás helyett Hamvai Kornél fordulatai, szóhasználata provokálóan lökdösnek a mindennapok közhelyeibe, hanem mert Koltai és Sediánszky dramaturgiai leleménnyel egy jeleneten belül engedik megmutatni Willy Loman gondolati-lelki „szétzuhanásait”, kattanásait, vízióit. Például az éttermi jelenetben csúcsosodik ki a téboly Willyben: két fia vendégül látja, ő pedig a saját kudarcát, munkából való elbocsátását kell, hogy bejelentse – de összecsúsznak a múltból Biff matematika elégtelenje, a motel-beli lelepleződése a prostival, hogy aztán a 34 éves Biffet kiskamaszként vizionálja, pofon vágja, majd, mint aki jól végezte dolgát, elkezdjen levetkőzni, hogy aludhasson. A dramaturgiai logika a darab kezdetétől komoly erőpróbának teszi ki a néző figyelmét, olyan, mint egy érdekes találós kérdéses rejtvény-rendszer, aminek ha a végére érünk, ha van türelmünk, lelkierőnk végigutazni ezt a kalandot, – akkor visszamenően válik érthetővé, megfejthetővé. És katartikussá.

3. Koltai rendezése szerint „Az ügynök halála”: a kötelező sikert, a kötelező álmokat, reményeket önmagának ismételgető, légvárépítő kisember története. Miller mindig is alacsonynak képzelte Willyt, hiába rendezte végül is Lee Cobb-al a New York-i bemutatón Elia Kazan, valamint az emblematikus 1959-es Nemzetis Marton Endre-rendezésben Tímár József is magas termetű volt, amely inkább valami hősiséget, kimagasló létezést sugall. Az eredeti Miller-i elképzelés alacsony, szürke kisembere Nyíregyházán – Horváth László Attila - szürke zakóban óvatosan araszolgat a lejtős színpadon, és végtelenül megnyugszik, amikor szokott, vedlett, talán lomtalanítás előtt álló foteljéhez ér, hogy belesüppedhessen. A fotel jellemző módon már eltűnik a második részben. Horváth László Attila Willy-je nemcsak a múlt visszatérő sokkoló villanásaival vergődik. Koltai rendezői leleménye a széles mosolyú, pirospozsgás, talpig feketében, láncdohányos Ben bácsi, aki folytonosan jelen van Willyben, kineveti hazugságait mosolygós lelkiismeret-furdalásként, és hogy kétségünk ne legyen, kicsoda ő, a második rész kezdő pillanataiban praktikus egyszerűséggel elővesz két angyalszárnyat egy hullazsákból. Gáspár Tibor – Ben, a rivalda szélére állítja, mint valami „Csehovi-puskát”, amely tényleg elsül a darab végén: mikor is hátára veszi, és elindul, el, a semmibe, kérlelhetetlenül kiadva a parancsot Willy-nek, hogy „lejárt az idő”.
Ahogy annak idején Millernek az volt a vágya, hogy a díszlet tulajdonképpen egy emberi koponya belseje legyen, abban tébláboljon Willy Loman – Nyíregyházán a verbalitás, a kimondott szavak, gondolatok szét-összecsúszása, azok semmibevétele vagy riadt rádöbbenése – mindez a pokoljárás az, amibe, mint valami szilaj örvénybe ránt bele minket a Loman-sztori. Ugyanis, ahogy a félmondatokból felfeslik a múlt a testvérek párbeszédéből, Biff hajdani el-elcsenései mára durva reflexként jelennek meg (toll elllopása), a család nincs, mert nem beszélgetnek, nincs őszinteség, csak felszínes „kicsim” és „drágám”, ahogy Linda este elköszön az első rész végén a fiúktól. A szőnyeg-alá-söprés, a mondvacsináltság üvöltő szörnyűsége, amivel Koltai szembesíteni akar lepusztult, sivárságot árasztó díszletével: a lejtős színpad talaja érdes, imitt-amott saras, de néhol porzó földdel – amivel mindjárt egyenlők leszünk – s amivel olyan elmerülten játszik az öngyilkosság előtt Horváth-Willy, mint egy koncentrált 3 éves kisgyerek.

4. …És az autóroncs…
Az első részben a színpadi látványt megosztja a vedlett fotel baloldalon, nem messze tőle egy gáztűzhely - soha nem használva, csak Ben bácsi ülőalkalmatosságos megfigyelőhelyeként, jobbra egy Szaratov-hűtő (ó, mely pikáns üzenet 2012. Magyarországának…!), körülötte teljesen jellegtelen fémvázas hokedlik. Három hatalmas plexi kapu rozsdás vázakon – ez lóg le a térben elhelyezve, mint valami időutazás csillagkapuja, hogy időben is, térben is ki-be bujkálhassanak a szereplők.
Willy mellett a másik tárgyi főszereplő a roncs. Csak fokozatosan vesszük észre őt, hogy aztán hol ez, hol az bukkanjon ki belőle, mögüle. A Roncs, ami egyben a hajdani piros autóbüszkeség is, amit a fiúk kicsiként még reménykedve a család illúziójában együtt políroztak, a Roncs, ami tárgyalóasztal, a felmagasztosított hajdani wagner-i asztal, amely mellől Howard kíméletlenül, porig alázva rúgja ki Willyt, elvéve tőle meglévő szánalmas munkáját. A Roncs, amelyből a Prosti, a Nő, a piros ruhás szexuális álom libben elő, a harisnyáért vágyat keltő, illúzió,
…..és a Roncs, amely a darab végén teljesen egyedül van Willyvel a teljesen üres lejtőn, néz rá, ahogy fejjel lefelé végig is ott volt, néz rá, mint egy tükörkép.
Mindenki szürke, azt érezzük utólag. Hiába mohazöld Linda hálóköntöse, halványlila Howard ingje és nadrágja, sötétkék csíkos Charlie fürdőköpenye. Csupán két figura határozott színű: Ben bácsi talpig feketében, és Széles Zita tűzpirosban – még a körmei is! – mint Prosti, Nő, a Nagy Ábránd – a harisnyáért. A valóságos halál, és az erőteljes, a súlyos hazugság – rám így hatott.
A látvány mellé markáns hangzásvilágot szervez Koltai: a munkagépek dübörgő zajától, a fémes kalapálásoktól kezdve, a földrengés-szerű morajokig, ígéretes, lendületes dzsesszes, a 40-50-es évek muzsikáját idéző lágy szalon-zene, valamint finom rejtvényszerű játékos utalás Nat King Cole és Natalie Cole: Unforgettable nótájával, ahogy a jelen és múlt összecsúszik…

5. Játékelemzés:
1960. április 22-én így ír a Film Színház Muzsika az „ügynököt” játszó Tímárról, aki ez év május 24-én játssza utoljára ezt a szerepét: „Játék ez? Gyakori fordulat mondatja az emberrel: nem játszotta, élte szerepét. Timár alighanem – nem éli a szerepet. Annyira egy vele, ahogyan szinte – csak önmagunkkal lehetünk azonosak! Ez túlzás persze, és nincs is így igazában. Csak hát – szavakat, hasonlatokat keres az ember, hogy kifejezzen valami nagyon egyszerűt, tehát nagyon nagyot. Timár József annyira egy Willy Loman-nel, olyan monumentálisan és – egyszerűen egy, ahogyan csak a legnagyobbak tudják. A legnagyobb színészek, akik a kifejezés minden eszközét és rafinériáját birtokolják, tehát egyszerűek. S amit csinálnak: kifürkészhetetlen s megfejthetetlen…” (Film Színház Muzsika, 1960. április 22. IV. évf. 17. szám 13. oldal)

6. Küzdelem a legendával
Egyetlen színházi előadás sem létezik önmagában. Az ügynök halálának pedig különös legendája van a magyar színpadon. Lehetetlen elszakítni Tímár József utolsó szerepétől, amelyet a kórházból kijárva alakított a Nemzetiben, 1959-ben. Ettől az sem szakadhat el, aki nem látta. Hát még aki látta, s ha tehette, televízión is újranézte azt az előadást. Az ilyen legendákkal pedig az jár, hogy folytathatatlanok.
Ha Willy Loman történetének szociológiai környezetét és tanulságát önmagában vesszük, akkor úgy vélhetjük, semmi köze nem lehetett ahhoz a világhoz, amelyben Tímár József a pesti nézők ezreihez szólt, sőt beleszólt életükbe, alakította világképüket, érzelmi kultúrájukat. Olyan életformát bírált, amely után a pesti néző legföljebb sóvároghatott. A felhőkarcolók tövében kis kertes kétszintes ház, frizsiderrel, saját autóval a kor álma volt. Az előadás azonban aligha azért vált legendássá, mert a színházban mindezt láthattuk. A nézőt bizonyára akkor is inkább az érzelmi gazdagság, családi-emberi kapcsolatrendszerek bonyolultsága ragadta meg. És bizonyára az álmaiban, megcsalt, kifacsart és eldobott ügynök tragédiájában, lelkiállapotában akkor is sokan magukra, a saját sorsukra ismerhettek, ha csalódásaik, kiábrándulásaik amúgy egészen más természetűek voltak.” (Zappe László, 2000. október 13. Budapesti Kamaraszínház: Arthur Miller: Az ügynök halála)

7. Nyíregyházán Willy Loman alacsony. Egy darab bőröndje nincs. A második részben viszont szorosan kapaszkodik, mindenhová visz magával egy átlagosnál kisebb rozsdás vödröt. Földet visz benne? Magokat vásárolna? Nyikorog a kisvödör Horváth-Willy kezében, teljesen fölöslegesen, mint az egész élete… Tétován, néha nagyzolóan gesztikulál orráról lecsúszott szemüvegével, ez az Ügynök nem magasztos, nem heroikus, egyre jobban összemocskolódó, a földdel mindjárt eggyé lévő kisember. Segélykérő pillantásai, kétségbeesett, őszinte kitörései próbálkozásai mellett ott sorakoznak harsány, melldöngető, pátosszal teli blöffjei, szánalmas, talpnyalásig alacsonyodott nyavalygásokkal.
A Biffet játszó Vaszkó Bence óvatosan, tapogatózva, sebzetten-sérülten figyelő fiúja széles skáláját mutatja meg a hittel teli lezser kamasznak és az anyjáért harcoló, apjával is szembeforduló vérig sértett férfinek. Szemérmes színezettel, mélységeket keresve artikulál Vaszkó, szinte látni: hogyan rágta meg a szerep stációit a végkifejletig, nem kis falat egy huszonéves fiatalembernek. A Happy-t játszó Varga Balázsnak a szerző(k) nem adnak annyi árnyalatot, lehetőséget, mint Biff alakítójának, de Varga tiszteletben tartva a felállást, a kollégákat, a konstrukciót – szeretnivalóan teszi a dolgát: keresi s mutatja meg ennek a felszínes, dolgok mélye elől elmenekülő fiúnak a helyzeteit, viselkedését. Linda szerepét én játszottam... Széles Zita a Vágy, a női Nő, izgalmas közönséges, hátborzongatóan énekel – végre egy évad, amikor meg tudhattuk, hogy Széles Zita megkapóan, felkavaróan TUD énekelni!! – és talán egy hajszállal mélyebb a kelleténél: e sorok íróján átvillant az, hogy talán nemcsak a harisnyákért találkozgat a motelben Lomannel? Talán még szereti is? De lehet, hogy csak villanás volt…
Tóth Zoltán László Howardja penge keménységgel nyírja ki és lép túl Willyn, mint ahogy Pethenázy Attila Charlieja - nem. Petneházy elnéző, szeretetteli figyelemmel éli Willyvel tébolyait. Talán ez okozott bökkenőt egyedül: amikor Willy visszautasítja Charlie munkaajánlatát, egyéb indokot nem tud kinyögni, mint „hogy Tőled nem. Mert nem.” Hiába keresgéltem, egyedül arra a még foszlányaiban meglévő becsületes polgári attitűdre tudtam gyanakodni Willyben, amelytől mondani kényszerül ezeket, és utasítja vissza Charlie ajánlatát. Azét a Charliét, aki hétről hétre dugdossa a soha vissza nem kapott kölcsönöket. Ugyanakkor a Hamvai-fordítás artikulálta félproli, mai szocio, disszonáns az ilyen magatartással, ezt a csomót találtam a nyíregyházi „Ügynök” kákáján…
Nem említettem még Rák Zoltán Bernardját, a Hágába utazó bírót – a hajdani stréber? eminens? iskolatársat – aki finoman metsző kegyetlenséggel számol le Willyvel a roncson állva, teniszütővel dekázva, a hajdani gyermeksérelmekért.

8. Hatástörténetet kell megfogalmazzak
Színésznőként rám osztják a feladatot, próbáljuk a művet, tanulom a szöveget, bemutatjuk a művet. „Oszt vagy sikerül, vagy nem”- fejezte be a gondolatsort annak idején Kiss Manyi, amikor arról a bizonyos titokról faggatták: hogyan lesz a Nagy MŰ…
Utólag biztosan fontos szerepeim közé fogom sorolni Lindát, és az egész próbafolyamatot. Nagyon nehéz, bonyolult terápia volt ez mind a nyolcunknak, együtt, de kinek-kinek egyenként is – ahogy utólag beszélgettünk mi, színészek egymás között. Színésznőként sokáig hárítottam az egész problémahalmazt. A szöveget sem voltam képes megtanulni, hátráltatva ezzel a többiek munkáját. De aztán eljön az a pont, amikor le kell vetnem magamat a sí-sáncról, oda kell adnom magamat a cuccnak. Félelmetesen felkavaróan fontos össztánc volt rendezővel, világosítóval, partnerrel: a figyelem, az alázat, az őszinteség tangói – Koltai M. Gábor kérlelhetetlenül pontos vezényletével.
Arthur Miller így ír 1949-ről: „Ahogy néha később is előfordult, az első esten nem tapsoltak, amikor lement a függöny. Különös dolgok történtek a nézőtéren. Néhány ember felállt, felvette a kabátját, aztán megint leült, mások, főleg férfiak, arcukat a kezükbe temetve előrehajoltak, voltak akik nyíltan sírtak. Néhányan megálltak a széksorok közötti folyosón, és csendesen beszélgettek. Szinte egy örökkévalóság múlt el, mire valakinek eszébe jutott, hogy tapsoljon, de akkor sem szakadt vége. Hátul álltam, és láttam, hogy egy méltóságteljes megjelenésű öregurat vezetnek a széksorok közötti folyosón, izgatottan magyarázott valamit az őt kísérő asszisztensnek vagy titkárnak. Később megtudtam, hogy Bernard Gimbel az, az áruházlánc vezetője, aki még aznap este elrendelte, hogy az áruházaiban senkit ne bocsássanak el azért, mert túlkoros.” (Kanyargó időben 258.o) Nyíregyházán páran otthagyják az előadást a szünetben. „Nehéz, fárasztó” – mondják. Ám, most hogy eddig tizenkét alkalommal vihettük színre, „táncoltuk el ezt a pokoljárást”, felemelő az, ahogy kiszakad a taps az emberekből a végén. Szívszorító figyelni a darab kezdetétől a társunkat, a Nézőt, ahogy fészkelődik, köhög, szipákol – majd ahogy egy adott ponttól falhoz/zsöllyéhez szögezve néma csendben velünk utazik.
A rengeteg gratuláción túl évek óta nem volt ilyen élményem, hogy biciklijét toló asszony állít meg az utcán, Nyíregyházán, mert fontosnak érzi, hogy elmondja véleményét. Igen, ez volt a szándékunk: tükröt tartani, hogy elgondolkodjanak családi viszonyokról, emberi értékekről, hazugságról – és a tükörtartáson túl – talán elkezdjenek gondolkodni, tenni, hogy javuljon az adott helyzet, s ha bennünk is javul, akkor a világ is jobb lesz.

2012. június 15.

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi