Csokonai Vitéz Mihály

AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ ÉS A KÉT SZELEBURDIAK

(Vígjáték sok zenével)

Rendező: KERESZTES ATTILA

Bemutató: 2012. október 6.



Szereposztás


ZENÉSZEK: BOTTYÁN BLANKA, SUHANYECZ VIKTÓRIA, HORÁNYI TAMÁS


Díszlettervező: FODOR VIOLA
Jelmeztervező: BIANCA IMELDA JEREMIAS
Zeneszerző: KAZÁR PÁL
Koreográfus: VÁMOSI JUDIT
Ügyelő: Kováts István
Súgó: Nagy Erzsébet
Rendezőasszisztens: Rajkó Balázs


A darab

A KOR
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja, a magyar felvilágosodás korának legjelentősebb költője. Rövid életútja a hazai politika- és kultúrtörténet viharos, állandóan változó, sokféle igényű korára esik.
II. József birodalmat egységesítő, polgárosító, s ezzel együtt a német nyelv használatát kötelezővé tevő törekvésével szemben megindul a hazai kultúra és nyelv védelme, ám a mikéntről ádázul vitáznak a szembenálló felek. A francia felvilágosodás egymásnak is ellentmondó eszméi szellemi izgalmat váltanak ki hazánkban is, de a forradalom gyakorlatát, majd Napóleon fölléptét csak a legradikálisabbak üdvözlik. Most alakulnak a kulturális élet szervezeti keretei, de önálló egzisztenciát az irodalom művelése még nem biztosít. Ezzel a sokféle összetevővel is magyarázható, hogy Csokonai költői és eszmélkedési pályáját „az állandó újrakezdés jellemzi”, s a kipróbált költői szerepek közül a gyakorlatban az alkalmi poétáé a meghatározó.

A SZERZŐ
Csokonai ösztönös tehetség és poéta doctus egyszerre. Tudatosan készül a költői pályára. Fontos tanulmányt ír a magyar nyelvű verselés lehetőségeiről, műfaji problémákat tisztáz, birtokában van az antik kultúrának, német és olasz irodalomból fordít, ismeri a világirodalom fejlődéstörténetét, kora nép- és közköltészetét.
Költői ambícióit jelzi, hogy húszéves korában megfogalmazza ars poeticáját. A vidám természetű poéta nem elsősorban költői hitvallás, hanem emberi program, melyet később így részletez: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája”
Műfaji sokszínűségét példázza, hogy ismertebb művei közt fellelhetünk hősköltemény paródiát (Békaegérharc), szatirikus drámát (A méla Tempefői), rokokó-szentimentalista stílusú műdalokat (Lilla-ciklus), kritikus hangvételű közéleti verset (Magyar! Hajnal hasad) és a preromantika előfutárait (A tihanyi ekhóhoz vagy A magánossághoz).

A DARAB
Csokonai ismerte Haffner Fülöp bécsi író tündérbohózatait, és az osztrák-német énekes játékok mintájára ültette át drámairodalmunkba a tündéries elemet. S noha történeti szempontból a bécsi népszínművek világával rokonítható a Karnyóné dramaturgiája, mai olvasatában a „groteszk hazai történetében talán az első nagy állomás”, még inkább az első abszurd dráma. Bizarr alakok népesítik be a színpadot, az egyéni beszédmóddal megjelenített szereplők között többnyire a süketek párbeszéde folyik. A jól pergő cselekmény biztosan halad a sötét végkifejlet felé, s ezt alig oldja a kényszeredett, a műfajból következő szerencsés befejezés.
A darab jóval sikerültebb, mint az író első darabja, A méla Tempefői. Csokonai, „ez a valódi színpadot sohasem látó színpadi zseni” itt már határozott bohózatíró tehetségnek is mutatkozik. A színpad követelményeit alig ismerve teremtett egy sor humoros alakot, sikerült epizódot, bohózati helyzetet. Népies mellékalakjai – Lázár, a tótos beszédű boltos legény, Kuruzs, a rigmusgyártó ezermester, Boris, a magyar nótákat kedvelő szobalány – élénkítik az amúgy is kacagtató történetet.
A múlt század közepén a Karnyónéról egy kritikusa így írt: „… olyan modern, minden színpadi esetlenségével együtt, hogy valójában közelebb áll hozzánk, mint bármi, amit a vígjáték műfajában a következő száz év magyar irodalma létrehozni tudott.”



Galéria

Fotók: Karádi Zsolt, Homonyik Csilla
Plakátterv: László Rita Emőke



Kritikák

Az abszurd szerelem komédiája

Igényesen szórakoztató előadásban lesz része annak, aki megtekinti Csokonai Vitéz Mihály több mint kétszáz éves, azonban ma is élvezetes színdarabját, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiakat.
Csokonai 1799-ben Csurgón írott és előadott, s azóta számtalan feldolgozást megért műve pergő cselekményű, remek humorú történet. A férjéről két éve hírt nem kapó, őt halottnak hívő, ezért önmagát özvegynek tekintő, ellenben férfira vágyó, felsült szerelmes öregasszony, s a körülötte legyeskedő „szeleburdiak” kacagtató históriája a Krúdy Kamarában minden képzeletet felülmúlóan szórakoztató előadás.

Rétegezett előadás

Az író mulatságos figuráit Keresztes Attila rendező a végletekig elrajzolja. Olvasatában a Karnyóné egyenesen „abszurd” dráma, amelyben a komikus szereplők nemcsak önmagukat, hanem önnön paródiájukat is elénk tárják. Keresztes színházában Csokonai munkája alkalmat ad arra, hogy (a posztmodern eklektika jegyében) benne számtalan geg segítségével megmutatkozzék egy ízig-vérig kreatív színházi látomás. A nyíregyházi Karnyóné rendkívül rétegezett alkotás: a tragikus végkifejlet felé araszoló mesében fokozatosan egyre több lelemény jelenik meg, hogy aztán az utolsó fél órában a jó ízlés határain belül maradó aktualizálás és a burleszk(film)ekre emlékeztető elemek beépítésével képes legyen hitelesíteni a tündérbohózat műfaji követelményeinek is eleget tévő vígjáték dramaturgiáját.

Szerelem és halál között

Fodor Viola elmés jelmezei, Bianca Imelda Jeremias izgalmas díszletei, s Kazár Pálnak kifejezetten ehhez a bemutatóhoz szerzett muzsikája (zenészek: Bottyán Blanka, Suhanyecz Viktória, Horányi Tamás) kiválóan szolgálták a rendezői koncepciót. A színészi teljesítmény pedig egyenesen káprázatos. Pregitzer Fruzsina (hihetetlen maszkmesteri munka!) a szerelemittas Karnyóné, Petneházy Attila a lottériában megcsalt Liptlotty, Illyés Ákos a franciás divatot majmoló Tipptopp, Barta Éva a kikapós szolgálólány, Boriska, Nagyidai Gergő a tökkelütött Samu, Fellinger Domokos a (kicsit kínai kereskedőre hajazó) boltoslegény, Munkácsi Anita és Varga Norbert a tündérek, Balogh Gábor pedig magának Csokonainak mértéktartó szerepében volt lebilincselő. Keresztes Attila színpadán az erős gesztusokkal jellemzett figurák úgy botladoznak évszázadok és műfajok között, hogy groteszk történetükben felismerhető a szerelem és halál abszurd dichotómiája is.

Karádi Zsolt



Önfeledt klasszikus

A kritikus szükségszerűen elfogult. Nem tud nem az lenni: túl sokat látott ahhoz, hogy ne legyen elképzelése arról, hogy amikor beül egy előadásra, akkor nagyjából mit fog látni. A krach akkor üt be, ha a kritikus elkezdi ezeket az előítéleteit látni a színpadon, ahelyett, hogy az előadást nézné. Addig jó, míg egy kritikus meg tud lepődni azon, hogy az előítéletei tökéletesen cserben hagyták. De ez igaz bármelyik másik nézőre is, aki akkor fogja igazán élvezni a színházat, ha nem az elvárásait szeretné számon kérni a színházon, hanem ahhoz próbál viszonyulni, amit elé raktak. Nahát, néző és kritikus nincs is olyan messze egymástól…

A gyarló előítéletek szerint Az özvegy Karnyóné többszörösen sem ígért jót. Egyrészt a Csokonai-darabnak sajátos ízlésű humora, illetve többsíkúnak nehezen nevezhető drámai szövete nagyon ritkán kap stílusos színpadi keretet, másrészt a színpadi blöff, és jelentésesség-imitáció egyik legfelkapottabb formája a fehérre mázolt arc, amiből csaknem egy tucat szerepel az előadásban, harmadrészt úgy tűnik, Az özvegy Karnyónéval párhuzamosan a nagyszínpadon zajló Lila ákác volt a színház kiemelt projektje, nem a Karnyóné. És mégis, úgy Keresztes Attila rendező, mint a társulat felismervén azt, hogy ez nem a mélyenszántó drámaiság száz perce lesz, bátran dobták el az agyukat, könnyeden és jóízléssel engedve a szórakoztatás csábításának, vajmi kevéssé törődve azzal, hogy Csokonait hogyan kell játszani.

Ebben az olvasatban a Karnyóné nem több egy blőd sztorinál, amiben egy rettenetesen rusnya, öreg nő pénzére hajt két könnyű életre sóvárgó ficsúr, akik ott csesznek ki egymással, ahol lehet, és mindketten inkább a Karnyónénál élő szobaleányra (Boris) hajtanának, csak hát pénz is kell nekik, az meg Borisnak nincsen. Egy nap Tipptopp jól kibabrál Lipittlottyal: elhiteti vele hogy nyert a lottérián, aki ennek tudatában elmondja Karnyónénak a róla alkotott valódi véleményét, és azzal a lendülettel utazik is Pestre felmarkolni a huszonötezer aranyat – szabad utat engedvén így Lipittlottynak, hogy csapja a szelet Borisnak. Aztán Karnyóné öngyilkos akar lenni, a két ficsúr meg kinyírja egymást, de mielőtt teljességgel elszabadulna a pokol, megérkezik a hitves, Karnyó messzi útjáról, hogy többé ne legyen Karnyóné özvegy, és megjön két Tündér is, akik feltámasztják a holtakat és elrendezik a dolgokat.

A fehérre festett arcok itt teljesen jól működnek, mert hőseink az élet élése szempontjából tényleg félig halottak, és vérciki, önértékelési zavarokkal bőszen teletűzdelt, ízléstelen karakterek mindannyian. Nehéz is ezt az ízléstelenséget ízlésesen bebugyolálni, de a társulatnak ezzel nem akad különösebb gondja. A sztorit jó humorérzékkel, a zsigeri undort a kikarikírizott karikatúrákkal fogyaszthatóvá teszik, a ripacsériát pedig bájos iróniával tudják kezelni. Egy percig sem hazudik itt senki művészetet vagy mélylélektant, senki nem veszi komolyabban a játékot, mint ami: játék. A színészek rendre kikacsintanak a nézőkre, mert nem egyedül és nem maguknak játszanak, hanem nekünk és velünk. Petneházy Attila Lipittlottyként legalább annyira könnyeden ripizik, mint Illyés Ákos divatmajmoló Tipptoppja, mindketten önfeledten merülnek alá a fékevesztett exhibicionizmus bugyraiba, amely tevékenységüket csak néhány – fárasztóbbnál fárasztóbb – poén szegélyezi. De harsányságban legalább annyira stílusosan mértéktelen Pregitzer Fruzsina rém buta és rémisztő, megejtően szánalmas Karnyónéja is. Fellinger Domonkos az ő szolgájaként egy droid és egy ázsiai tőkehalárus mutációjaként asszisztál a történtekhez, Nagyidai Gergő pedig emberszabású debilt formáz Karnyó fiából, Samuból, de Barta Éva Borisként és Tóth Károly Karnyóként is ugyanolyan jóízűen válnak a játék elemeivé, mint a Joker-formát öltő deus ex machina lirizált alakjaként megjelenő két tündér, Munkácsi Anita és Varga Norbert.
Igaz, kell némi idő, míg Keresztes Attila stílusparódiája valóban beindul, de amikor másodszorra is előjön az öntelt Csokonai szavalatjával, akkor már jól működik az előadás közvetlen, már-már interaktív közege is. A popkulturális utalások pedig, amik végigkísérik az előadást a tehetségkutatóktól a Kékfényen át a hollywoodi klisékig, jól jelzik, hogy az alkotóknak valóban szándékuk volt közel hozni Csokonai sok tekintetben (elsődlegesen stílusában és nyelvezetében) tényleg tőlünk igen távol eső darabját. Apropónak pedig ennyi ma este teljesen elég: Csokonai ezután valószínűleg egy picit trendibbé lesz annál, mint ahogy sokszor az irodalomórán festeni szokott.

Zsedényi Balázs

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi